– Anyám nagyon szerette és rendszeresen olvasta lapjukat, remélem, ott, ahol van, továbbra is lehetősége van erre – mondja akadozva. – És ebből a beszélgetésből majd megérti, hogy a halála óta tele vagyok bűnbánattal, lelkiismeret-furdalással. Mert most már érzem az igazi értelmét a mondásnak, mely szerint anya csak egy van. Valahol belül én ezt mindig is tudtam, de úgy gondoltam, hogy az anyák örökké élnek. És vigyáznak ránk még akkor is, ha a hajunk deresedni kezd. Amióta az eszemet tudom, mi ketten éltünk együtt, anyám és én. Nekem minden emlékem hozzá kapcsolódik, életem minden fontos pillanatában ott volt mellettem. Az apám nagyon korán meghalt. A szüleim mindketten tanyasiak voltak, igazi parasztcsaládok sarjai, akiket úgy hoztak össze a szülők, de jól megvoltak egymással. Szerény lakodalmat tartottak, a forgatásból összejött pénzen pedig a külvárosban vettek egy telket, és megkezdték a családi ház építését. Tető alá is hozták, mire anyám teherbe esett, és az utolsó simításokat végezte az apám a nyári konyhában, amikor megszülettem.

Mindkettőjük szülei a tanyán éltek, nem volt, aki vigyázzon rám, ezért kezdetben csak az apám dolgozott. Már járni tudtam, amikor napközibe kerültem, és anyám is kapott munkát egy gyárban. Alig múltam hároméves, amikor az apám leesett egy hosszú létráról, és olyan gerincsérülést szenvedett, amely két hét múlva a sírba vitte. Innentől kezdve világosan emlékszem majdnem mindenre. Az anyám több mint húsz évig volt munkaviszonyban a gyárban, onnan ment rokkantsági nyugdíjba. Közben rengeteget dolgozott azon a 3 hold földön is, amelyet a szüleitől örökölt. Hétvégeken rendszeresen ment a piacra mindazzal, amit megtermelt. És olyan ügyesen gazdálkodott, hogy befejezte, csinosra varázsolta a házunkat, és belekezdett a kerti résznél egy új ház építésébe is, hiszen én gyorsan nőttem. Apa emlékére sosem engedte meg, hogy az udvarban összetákolt, kis nyári konyhát lebontsuk, esetleg tatarozzuk. Engem nagyon idegesített a kis kulipintyó, de nem mertem ledönteni. Lassan épült a családi ház új szárnya, melyet az anyám nekem szánt. Én közben befejeztem a középiskolát, jól fizetett munkahelyet kaptam. De olyan környezetben, ahol a melósok munka után mindig befordultak a közeli büfébe, és én is velük. Nem váltam igazi alkoholistává, de gyakran néztem – mértékkel – a pohár fenekére. Sokat vitatkoztunk emiatt anyámmal, de mindig én lettem a győztes. Szegény belenyugodott a sors akaratába. De mindig ott volt mellettem, mindig az én pártomon.

Közben nyugdíjasként majdnem mindennap eljárt a piacra. Az emberek megismerték, megszerették egyszerűsége, becsületessége miatt, így állandóan voltak vevői. A nekem szánt házat kétszintűre tervezte, de csak az alsót fejeztük be teljesen. Én dolgoztam a vállalatban, udvarolni kezdtem. Szinte észre sem vettem, hogy anyám egészségi állapota rohamosan romlik. Sokszor találtam rá munkából jövet, ahogy a nyári konyha küszöbén ül és szunyókál. Egyre fázékonyabb lett, még nyáron is gyapjúzoknit húzott a lábára. Engem mintha az ördög biztatott volna, mindenben hibát találtam. Amikor először esett le a kerékpárról, megtiltottam neki, hogy biciklizzen. De már nagyon nehezen járt. Nem tudta már egyedül kiteregetni a kimosott ruhát, sokszor nem volt elég ereje, hogy ebédet főzzön. Javasoltam, hogy menjen be az idősek otthonába, de erről hallani sem akart.

Egy alkalommal, amikor hazaértem a munkából, ott találtam a kertben, nem tudott felállni. Mondtam neki, hogy ez a vég, nem alkudozunk tovább. A lány, akinek udvaroltam, nem akarta vállalni az anyám ápolását. Lépnem kellett. Habár háborgott a belsőm, összeszedtem azt, amiről úgy gondoltam, hogy szüksége lesz rá, és elvittem egy idősotthonba. Anyám sírt, belekapaszkodott a kapu oszlopába, amikor ki akartam vezetni az autóig, alig tudtam betenni a kocsiba. Folyton azt kérdezte: fiam, hol a lelkiismereted? Elaltattam, gondoltam magamban, de neki nem válaszoltam. Két hónap múlva az otthonban meghalt. Már két éve, hogy eltemettem, de még most sem tudom feldolgozni, amit tettem. Mindenhol anyám keze nyomát látom, hát elhatároztam, hogy eladom a házat. Talán el sem hiszi, de a két év alatt rengeteg vevő fordult meg az udvarban, de senki, egyetlen vevő sem kínált semmit. Pedig egy karbantartott, igazából két családi házból álló építmény egy nagy udvar közepén, mégsem kell senkinek. Én a lánynál lakom. Félek belépni a saját házamba. Minden zugból anyám sírását hallom. És sikertelenül próbálom csitítani az ébredező lelkiismeretemet.