home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Egymást keresztező utak
Perisity Irma
2014.01.29.
LXIX. évf. 5. szám
Egymást keresztező utak

Megértően mosolyog, amikor bevallom, hogy félek a fogorvostól. Kezét a szája elé emelve — mintha csak nagy titkot közölne velem — halkan suttogja: én is, de ne árulja el senkinek. Több mint negyven éve dolgozom ugyanis fogorvosként a saját rendelőmben, nem volna jó ajánlólevél. Jót kacagunk, és ezzel fel is oldottuk a beszélgetéseket általában megelőző szorongást.

— Már régen elmentem erről a vidékről — kezdi a hetvenen túli úr a beszélgetést —, de amikor hazalátogatok, minden bokrot, út menti fát úgy köszöntök, mintha csak tegnap láttam volna legutóbb. Ilyenkor öröm tölt el, úgy érzem: itthon vagyok. Nem ebben a házban születtem, de ebben az udvarban állt a régi kúria, melyben a családom élt. Az apám tehetős paraszt volt, a környék szántóföldjeinek java az ő tulajdonában állt, és volt egy kefekötő műhelye is. Nem mondok semmi újat azzal, hogy akinek egy kicsivel is több pénze van az átlagnál, annak irigyei is akadnak. Így volt ez az ő esetében is: négyéves voltam, amikor 1943-ban katonák vitték el — állítólag kihallgatásra. Néhány óra múlva azonban ismét katonák kopogtattak az ajtón, és azt mondták anyámnak, hogy azonnal el kell hagynunk az otthonunkat, és semmit sem vihetünk magunkkal. Emlékszem, nagyon hideg volt, és anyám rám akarta adni a kabátomat, de azt sem engedték. Az utcán egy teherautó várt ránk, a ponyva alatt legalább tízen ültek már. Egy — a Fruška gora lankáin található — birtok roggyant házába tereltek bennünket. Itt vészeltük át a telet, éhesen, hidegben. Földre helyezett szalmazsákokon aludtunk. Anyám a birtokon dolgozott, a nővérem és én pedig a környéken „böngésztük” a betakarítás után a földön maradt krumplit, kukoricát és gyümölcsöt.

Kitavaszodott, amikor megkaptuk az értesítést: apát agyonlőtték, mert kuláknak, vagyis a nép ellenségének ítélték. Az egészből csak annyit értettem meg, hogy sosem jön haza. Szegény anyám sokat szenvedett, kulákfeleségként ugyanis sehol sem tudott elhelyezkedni. Így tehát bejárónőként volt kénytelen pénzt keresni. Hetedikes voltam, amikor egy régi ismerőse felajánlotta, hogy segít kijutnunk Németországba. Nemcsak az ismerősünk rokonának — akinek hála kijutottunk külföldre —, hanem anyám szorgalmának is köszönhetően a nővéremmel befejeztük a középiskolát. Eközben itthon minden vagyonunkat államosították. Lassan ugyan, de megtanultunk németül, beilleszkedtünk a környezetbe, kialakítottunk egy szűk kis baráti kört. A háború után Németországban élni sem volt leányálom, de legalább senki sem bántott bennünket. A hazajövetelről álmodni sem mertünk, a hírek viszont elértek hozzánk, pl. hogy apámat az egyik szomszédunk lőtte agyon.

A középiskola után egyetemre iratkoztam, fogorvos szakra, mivel csak ott volt szabad hely. Ott ismerkedtem meg a leendő feleségemmel, aki német volt. A családunk egyébként nem tekintette gonosztevőnek ezt a nemzetet. Anyám mindig azt mondta, hogy a háborúban mindenki kivetkőzik önmagából…

A feleségem is fogorvos, és a házasságkötésünk után egy ideig másnak dolgoztunk, majd sikerült saját fogászati rendelőt nyitnunk. Hamar híre ment, hogy becsületesen, jól végezzük a munkánkat, így öt év múlva egy jóval tágasabb rendelőt tudtunk nyitni. Két gyerekünk van, mindketten az egészségügyben dolgoznak: az idősebb fiam nőgyógyász, a fiatalabb sebész. Akkor jöttem haza először, amikor az idősebb befejezte az egyetemet.

Lassan ideje volna nyugdíjba vonulnom, az emberek azonban még gyakran megkeresnek. Már néhány éve állandó páciensem egy hatvan év körüli hölgy. A fiaimmal sokszor beszélgetek magyarul. Ezt a nő is meghallotta egy alkalommal, és megkérdezte, mit gondolok, honnan származik. Kiderült, hogy falubeliek vagyunk, és az ő apja is a háború után került Németországba. A lánykori nevét hallva, majd a későbbi beszélgetések folyamán rájöttem: az ő apja lőtte le az enyémet. A feleségem és a fiaim azt mondták, hogy ne szóljak semmit, hiszen ő nem hibás az apja vétkéért. Én azonban nem tudtam hallgatni. Az asszony le volt sújtva, sosem beszéltek neki ugyanis az apja viselt dolgairól. Tőle tudtam meg, hogy apám földjeinek egy részét ők kapták meg, és hogy a mi kúriánk most az övé. Idővel összebarátkoztunk, és az asszony nekem ajándékozta a kúriát. Azóta annak helyén felépítettünk egy házat, és évente kétszer-háromszor hazajárunk. A szomszédok tudják, hogy egy német családdal szoktunk jönni, azt azonban nem, hogy a nő kinek a sarja — és erről én sem beszélek. A sors akarta, hogy útjaink keresztezzék egymást. Talán azért, hogy megmutassuk: senkit sem büntethetünk ősei vétkeiért.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..