— Hinni akarom, hogy az élettörténetem olyan embereket talál meg, akik még mindig azon vívódnak, menjenek vagy maradjanak-e — mondja mély meggyőződéssel a férfi. — Nem akarom sem az itthon maradást, sem az elmenést favorizálni, egyszerűen csak el szeretném mondani mindazt, ami sok hasonló sorsú olvasót érint. Aztán majd mindenki maga hozza meg a döntést, mely egy cseppet sem egyszerű.

A ’90-es évek kezdetén, az akkori ország haldoklásának idején váltam érett felnőtté. Mindent közvetlenül megéltem: a hihetetlen inflációt, a testvérháborút, az itteni „önkéntesek” elhurcolását a háborúba, az ország gazdaságának darabokra hullását, a munkanélküliek egyre nagyobb tömegét, az útszélen, kólásüvegben vett benzint, egyszóval a teljes lerongyolódást. Fémmegmunkáló a szakmám, gyorsan lehallgattam egy vendéglátóipari, három hónapos tanfolyamot, és megkértem a lány kezét, akinek már öt éve udvaroltam. Engem valami csoda folytán nem hívtak be önkéntesnek, de elvitték a két évvel fiatalabb öcsémet, aki ottmaradt valahol a Kopácsi-réten, sosem hozták haza a tetemét. A szüleim arra biztattak, hogy menjek át Magyarországra, hiszen ők is hozzánk menekültek az 1956-os forradalom idején. Mondtam nekik, hogy én inkább önálló utat választok, és — amit Isten ád. Megtartottuk az esküvőt, és egy éjszaka átmentünk a zöldhatáron. Magunkkal vittük a család megtakarított kis pénzét, hogy ha nem sikerül azonnal továbbjutnunk, ne haljunk éhen Magyarországon. Három napig voltunk ismerősöknél, de látszott rajtuk, nem nagyon örülnek nekünk, ezért úgy döntöttünk, hogy Ausztriába megyünk. Én beszéltem egy kicsit németül, azt gondoltuk, ez elég lesz kezdetnek. Nagyot tévedtünk.

Az irányt Bécs felé vettük, gondolván, a nagyvárosban könnyebb lesz munkát, lakást találni. Akkor esett le az állunk, amikor a bécsi vasútállomáson majdnem annyi szerb párbeszéd tanúi voltunk, mint németé. Tehát mások is ezt a várost vették célba, és sajnos nagyon sokan voltunk. Jó hazai szokás szerint a hazafiaink között voltak olyanok is, akik nálunk jóval több pénzzel vágtak neki az útnak, és ők voltak a vasútállomáson, illetve környékén a hangadók. Lakást, munkalehetőséget ígértek, persze abban az esetben, ha ezt a szolgáltatást meg tudjuk fizetni. Egy fiatal házaspárral közösen béreltünk lakást. A munkalehetőség azonban késett, nekünk pedig gyorsan fogyott a pénzünk, hát szóltunk a „főnöknek”, hogy jó volna már valamit dolgozni. Két nap múlva talált is valamit nekem, egy hét múlva pedig a feleségemnek is. Ez volt a kezdet.

Azért mi is dörzsöltebbek lettünk idővel. Néhány hónap múlva jobb munkalehetőséget, majd lakást találtunk, és lassan alkalmazkodtunk a nagyvárosi élethez. De azokban az években szinte minden országban, ahova innen elmenekültek, volt torzsalkodás a jugósok között. A feleségem nem tudott ott megszokni, mindenáron Németországba akart menni, mert egy rokona azt üzente, hogy náluk jobb a helyzet. Hát négy év bécsi élet után Németországban kötöttünk ki. Lakást is, munkát is találtunk. Igaz, a munkabérünk alacsonyabb volt a németekénél, de meg lehetett belőle élni. Ott vettem meg az első használt autónkat, ami szerintünk egy jobb élet előjele volt. A várva várt sorsforduló viszont nem akart bekövetkezni. A szomszédunkban lakott egy család, melynek fia Írországban élt. Azt mondták, ott sokkal jobbak az életfeltételek. Így öt év németországi tartózkodás után Írországba mentünk. Ekkor a fiam kétéves volt. Tudja, ha az ember nem a hazájában él, elmozdulni sem nehéz neki. Így kerültünk angol nyelvterületre, angolul a feleségem is tudott. Írországban is bérelt lakásban éltünk, használtam a vendéglátóipari kurzuson szerzett tudományomat, jól megvoltunk. A fiam iskolaköteles lett, amikor először jöttünk haza. Bizony, itthon nem sok, szívet melengető látnivaló volt, hát visszamentünk. Akkor Svédországból kaptunk egy infót, hogy ott nagyon jó. Azt is megpróbáltuk. Északon nemcsak az éghajlat, de az emberek is jéghidegek. És ők sem szívelik a vendégmunkásokat. Mit mondjak, éltünk még Hollandiában néhány évet, és Párizsban is, de végül úgy döntöttünk, hazajövünk. A fiam Milánóban fejezi be az idén az egyetemi tanulmányait, divattervező lesz. Elköszöntünk az északi fénytől, és — hazajöttünk. Tudom, hogy itthon sem leányálom. De ha összeszámolom, hányszor rúgtak belém a világban csak azért, mert nem az ő fajtájuk vagyok, akkor már inkább az enyémek rúgjanak fenéken. Talán nem aláz meg annyira, mint idegenben. Amikor elindultunk világjáró utunkra, 2000 márkát vittünk magunkkal. A mintegy harmincévnyi „zarándoklás” után annyi pénzzel jöttünk haza, hogy vettünk egy kétszobás lakást. Minden útra készen álló maga döntse el, érdemes-e.