Első műve a Szörnyek a szobádban, melynek hála sok gyermeknek sikerült megszabadulnia félelmeitől — meséli az írónő, aki a Szegedi Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg egy lajhárról, Lóciról és annak bolhájáról ír. Hogy mit? Természetesen egy altatót. A cseppet sem félelmetes szörnyek mellett egy picit a csillagászatról is csacsogtunk Céliával.

Pifkó Célia

* Miért kezdtél el éppen gyermekkönyvek írásával foglalkozni, miért nem vágtál bele inkább egy komoly hangvételű nagyregénybe?

— Az íróvá válásnak is megvan a maga útja. Az enyém a meséken át vezet. Kamaszként verseket írtam, egyetemistaként főképp novellákat. Aztán anyuka lettem, és a mindennapok a gyerekek körül forogtak. Nekik találtam ki történeteket, főleg elalváshoz. Így születtek meg a szörnyeim. Előbb csak jegyzeteket csináltam, de egy barátnőm biztatására egyszer csak nekiültem, és összefogtam ezeket a kallódó történeteket. Így lett a könyv.

* Ez a Szörnyek a szobádban, mely azokról a furcsa hangokról s egyéb ijesztő történésekről szól, amelyeket titokzatos, gyermekszobákban lakó szörnyek okoznak. A kicsik félelmének megszemélyesítése. Segít a könyv a gyerekeknek, hogy kevésbé féljenek?

— A visszajelzésekből úgy tudom, hogy a szörnyek sok gyereknek segítettek megszabadulni a félelmeiktől. Szerencsére a saját két lányom sosem félt a sötétben. Cidrivel, Sezlonnyal, Gézangúzzal a saját gyerekkori félelmeimet meséltem el nekik. Ők nevettek, és most már általuk talán én is, de annak idején én olyan félős gyerek voltam. Például a bátyám egyik kedvenc története, hogy valamikor a kamaszéveimben, amikor egyedül voltam otthon, annyira féltem, hogy magam mellé készítettem egy jókora kést. Aztán amikor a többiek hazaértek, meg is feledkeztem róla, ő meg gyanútlanul leült az ágyamra, és ugyancsak meglepődött, amikor kihúzta maga alól a disznóölő kést.

* Haha! Az elég rémisztő látvány lehetett, és egyúttal vicces is. Ha már a látványnál tartunk, egy gyermekkönyv esetében nagyon fontos a vizualitás, sokszor illusztrátor és szerző egy életen át együtt dolgozik. A könyvedet Orosz Annabella illusztrálta. Miért esett rá a választás azonkívül, hogy nagyon találóak a rajzok, melyeket a szövegeidhez fűz?

— Amikor a Képmás Kiadóval egymásra találtunk, szerencsémre megkérdezték tőlem, hogy ki az az illusztrátor, akivel együtt szeretnék dolgozni. Azonnal rávágtam, hogy Annabella. A mi kapcsolatunk egészen gyerekkorig nyúlik vissza. Édesanyámnak volt egy képzőművészeti és honismereti tábora, ahová a Kárpát-medence magyar gyerekei jöttek el, hogy együtt alkossanak. Például Zentáról, Lendváról, Gyergyószentmiklósról. Itt ismertem meg Annabellát, és már az akkori rajzai annyira megfogtak, hogy el is tettem közülük egyet abból az időből, és azóta is az otthonomat díszíti. Követtem a pályáját, tudtam, hogy a gyerekkönyvek illusztrálása felé fordult. Csakis őt szerettem volna. Tökéletesen megbízom az ízlésében.

* Ő illusztrálja majd a készülőben levő új könyvedet is. Ennek főszereplője Lóci, a lajhár, aki nem tud elaludni, mert Pötty, a bolhája nem hagyja, márpedig azt mindannyian tudjuk, hogy egy lajhár esetében ez borzasztó rossz érzés lehet. J Honnan inspirálódsz? Mi volt előbb, egy elaludni nem tudó lajhár vagy a bolha?

— Lócival és Pöttyel különleges a helyzet. Őket megálmodtam. Egy reggel úgy ébredtem, hogy álmomban megjelent egy könyvem. A kezemben volt, olvastam, lapoztam. Így amikor felkeltem, csak le kellett ülnöm leírni. Egy altató lett belőle. Azonnal elküldtem Annabellának, nagyon lelkesedett érte, és vállalta, hogy megrajzolja. Az első vázlatok már el is készültek hozzá. Egy igazi altatóhoz persze dallam is dukál. Már erre is van ötletem. ;) Inspirálódni leginkább olvasással szoktam. Van, hogy bennem ragad egy félmondat vagy csak egy hangulat, és dolgozni kezd odabent. Egyébként nem vagyok egy gyorsan alkotó író. Tökéletesen bele kell másznom a történetbe. Alaposan körbenézni, odaállni a szereplők mellé. Ha ez sikerül, akkor csak figyelnem kell, s onnantól szinte csak íródeák vagyok. Egy jól kitalált karakter életre kel, és maga cselekszik. Az író meg csak kapkodja a fejét.

* Nyilván a gyermekeket kellene megkérdezni arról, hogy milyen egy jó gyermekkönyv, de aki e kategóriában alkot, annak kell hogy legyen némi gyermeki énje is, így azt hiszem, nem baj, ha most ezt tőled is megkérdezem.

— A néminél talán többre is szükség van! Akár írom a könyvet, akár olvasom, kortól függetlenül, számomra az a fontos, hogy szórakoztasson, megérintsen, elgondolkodtasson, és elindítson bennem valamit. Vallom, hogy egy gyerekkönyvnek nem szabad „gagyinak” lennie. Varró Danitól hallottam egyszer, hogy egy gyereknek nem kell lent hagyni a lécet, mert akkor sosem fogja átugrani a magasabbat. Nem baj, ha nem ért minden szót, nem ért minden réteget. Magához veszi azt, amit képes befogadni, de tovább fogja inspirálni. Miért olvassuk felnőtt fejjel is szívesen Lázár Ervint, Janikovszky Évát? Mert nemcsak a gyerekeknek szólnak, hanem minden korosztálynak. A nyelvi humor is nagyon fontos. Egy jó gyerekkönyv számomra olyan, hogy én mint szülő ne vágjam fel az ereimet, ha többször el kell olvasnom. Ehhez csatlakozik az igényes, művészi illusztráció, melynek egy kicsit túl kell mutatnia a szövegen. Olyan, amely böngészhető, egyedi hangulata van, továbbvezet a szövegben, új réteget ad.

* Egy ifjúsági regénysorozaton is dolgozol, erről nem mondtál el sokat, amíg leveleztünk, de most kénytelen leszel bővebben is beszélni róla. Ráadásul rögtön sorozatról van szó. Bátor vállalkozás. Megvan a fejedben az egész az elejétől a végéig?

— Egy tanár kollégámmal közösen indult el ez a történet, az elején szinte csak játékként, egymásnak passzolgatva a szálat. Aztán benyomott rajtam egy gombot, és hatalmas ütemben kezdett nőni bennem a történet. Olyan gyorsan bújtak elő a karakterek, hogy pikk-pakk meglett a regényterjedelem. A sztori egy testvérpárról szól, egy fiúról és egy lányról, akiket a nyári szünetre egy távoli szigeten lakó, flúgos nagynénihez küldenek nyaralni, és itt mindenféle kalandok érik őket. Szerencsésen találtunk hozzá kiadót, csak hát ezek a malmok lassan őrölnek. Ha minden jól alakul, akkor az idén megjelenhet az első kötet, s a második rész is a letisztázás fázisába ért. A harmadik kötet története már a fejemben van, tudom, hogy mi lesz a negyedik kötetben, és halványan, de az ötödiket is látom. A karakterek élnek, és írják a történetüket. Nagyon nagy vállalkozás, és csak remélni tudom, hogy sikerül megugrani. Meg azt is, hogy a kiskamasz-célközönség szeretni fogja.

* Művelődéstörténet, nyelvtörténet, csillagászat, asztrofizika. Az első kettőt értem, egy bölcsészdiplomás írónővel össze is tudom kötni, de ez a másik két érdekelődési kör azért egy picit kilóg a sorból, és magyarázatért kiált.

— Nem is lóg ki olyan nagyon! Egy álmodozó bölcsész sokat nézi a csillagokat, s onnan már csak egy lépés, hogy többet akar tudni róluk, az univerzumról, és mivel ez egy igen talányos, sok feltételezést és teóriát rejtő tudomány, már vissza is kanyarodunk a filozófiához, a bölcsészethez.