Régóta vártunk erre a pillanatra. Egészen pontosan 1986. június 9-e óta, amikor este tíz óra tájban a portugál Carlos Silva Valente játékvezető véget vetett a mexikói Leónban a Franciaország ellen vívott, 3:0-s vereséggel végződött világbajnoki csoportmérkőzésnek.
Bár az első fordulóban a szovjetekkel szembeni fiaskó (0:6) már sejtetni engedte, hogy a magyar labdarúgásban valami nem a megfelelő úton halad, azt azonban még legrosszabb álmainkban sem gondoltuk volna, hogy kerek harminc évet kell várni rá, hogy nemzeti tizenegyünket egy világverseny — Európa- vagy világbajnokság — csapatai között láthassuk. Az elmúlt három évtizedben nekünk, szurkolóknak csak a keserű pirula jutott, de örök optimistákként minden Eb- és vb-ciklus után újabb és újabb adagot nyeltünk le belőle. Az MLSZ-elnökök és a szövetségi kapitányok jöttek-mentek, ígérgetésekkel, merész nyilatkozatokkal, hogy „majd most megcsináljuk”, már Dunát lehetett volna rekeszteni, történni azonban nem történt semmi. Pontosabban történt, hiszen válogatottunkat amatőr és félamatőr együttesek is ott püfölték, ahol tudták, a kijutás esélye csak 1997-ben sejlett fel, de a jugoszlávok elleni meccs 1:7 és 0:5 arányú eredménye jócskán kijózanította a szurkolókat, hogy túl sok jóban még ne reménykedjenek egy ideig.
A mostani selejtezősorozat sem indult ideálisan, hiszen 2014. szeptember 7-én a küzdelmeket Pintér Attilával kezdő együttes a Ferencváros stadionjában vereséget szenvedett Észak-Írországtól. Ekkor azt hittük, minden maradt a régiben, újabb keserű pirula vár ránk. Ekkor jött Dárdai Pál, és vele együtt a remény is beköltözött a szurkolók szívébe. Kapitánysága alatt a válogatott három győzelmet és két döntetlent jegyzett a selejtezőkben, majd a német Bernd Storck irányítása alatt egy győzelem, két döntetlen és egy vereség volt a mérleg, ami a csoport harmadik helyét és a norvégok elleni pótselejtező jogát eredményezte a nemzeti tizenegy számára. Oslóban Kleinheisler, Budapesten Priskin lába „sült el”, és ezzel már lehetett készülni az Eb-re.
Esélyekről, elvárásokról talán felesleges beszélnünk, örüljünk neki, hogy a válogatott újra kint lehet egy nagy tornán, és harminc év után — sok fiatal még nem tapasztalhatta ezt az érzést — nem nézőként, hanem szurkolóként követhetünk egy nagy focieseményt. Nem tartozunk az Eb favoritjai közé, a csoportküzdelmekből való továbbjutáshoz is egy nagy adag szerencse kell, de a sport azért is szép, mert tartogat meglepetéseket, bármi előfordulhat. 2004-ben láttunk mi már egy „total outsider” válogatottat Eb-t nyerni. A görögöknek akkor ez egy német edzővel sikerült...
Kattintson az alábbi képre, és olvassa el a szerző adatlapját is:
Tóth Tibor
