A legjobb regényeket az élet írja. Lehet egy író kreatív, fantáziadús, ötletgazdag, de a valós élet olyan helyzeteket képes teremteni, amelyek a legjobb tollú írónak sem jutnának eszébe. Íme erre egy példa!
Kis falum ifjú vadászai elindultak kártékony vadat irtani. Fogták a fegyvereiket, felszerelkeztek lőszerrel, és elindultak a határba. Gyalog mentek, mert igazán csak úgy lehet megismerni a vadászterületet, ha lassan, alaposan szemlélődünk. Autóban ülve nem vesszük észre a porban hagyott nyomokat, a nádas szélén elhullott tollakat, az állatok által kitaposott ösvényeket. Ezek az érvek mind a gyalogos vadászat mellett szólnak, s ezért is sétáltak az ifjú vadászok aznap. Csakhogy, amint azt az elején írtam, az élet arra a napra más forgatókönyvet írt. Az ifjakmárvagy egyórája jártáka határt, amikoris olyan nagy vihar kerekedett, amilyen azon a vidéken már régen volt. A sötét felhők már a reggeli induláskor is látszottak az égen, de akkor még mindenki abban bízott, hogy ahogyan megjelentek, úgy el is tűnnek majd. De nem így lett. Hirtelen feltámadt a szél, pillanatok alatt borsó nagyságú jégdarabok kezdték tépkedni a növények leveleit. Aki csak tehette, menedék után nézett.
A mi ifjaink is futólépésben szaladtak be a legközelebbi tanyára. Egy idős asszony lakott ott két harapós kutyájával meg néhány jószágával. Ezt tudták a fiatalok, mivel a két kutya korábban többször is megzavarta őket, ha valamelyikük túl közel merészkedett a régi épületekhez. Haragudtak is érte az öregasszonyra és a kutyákra is. Most mégsem volt más választásuk, ott kellett menedéket kérniük. Csapzottan, megázva futottak be a verandára. Ijedten pislogtak körbe, keresve a két mérges ebet, de azok ezúttal a szalmakazalba húzódva igyekeztek átvészelni a vihart. Az ifjú vadászok morogva szidták a rossz időt, amikor kinyílt az ajtó, és megjelent a tanya zsémbes háziasszonya. Végignézett a díszes társaságon, és bármennyire is utálta a vadászokat, most megesett rajtuk a szíve. A szerencsétlenek úgy festettek, mint azok a megázott kismacskák, amelyeket nemrég engedett be a szobába. — „Gyöjjenek be, oszt húzzák meg magukat a sarokban, amíg tart a vihar” — szólt oda a megtépázott fiataloknak, akik be is mentek. Eleinte szótlanul üldögéltek, zavartan nézelődtek a szegényesen berendezett szobában, ámamikor az idős asszony kitett egy üveg bort meg néhány poharat az asztalra, megindult a beszélgetés.
A nénike közben a tűzhelyen hagymát kezdett pirítani jófajta,házi,füstölt szalonna zsírján. Az illat betöltötte a szobát, a fiatalok nagyokat nyeltek, majd az egyikük megkérdezte, mit főz a néni. „Babsóletet!” — volt a válasz. „Füstölt csülökkel” — tette hozzá. „Ha megígérik, hogy a jövőben nem lövöldöznek a tanya közelébe, akkor maguk is kaphatnak belőle! Ha már így ide ette a fene magukat” — tette hozzá nevetve. Ezen a fiatalok is jót derültek. Egyikük egy darab kolbászt vett elő, azt is beleszeletelték a fazékba. Nemsokára a másik üveg bor is előkerült a kredencből. A vizes kabátokat is levették, kényelembe helyezkedtek, jó hangulatban nézték a kint lassan csendesedni látszó vihart. Kezdtek megbarátkozni a gondolattal, hogy az aznapi vadászat valószínűleg úgy fog véget érni, hogy igazából el sem kezdődött. Jó prófétának bizonyultak, hiszen miután a sólet elkészült, úgy jóllaktak, hogy vadászni már nem volt kedvük. A vihar megszűntéveljókedvűen indultak haza az akácfákkalövezett földesúton, hosszasan integetve annak azöregasszonynak, akit azelőtt nem igazánkedveltek.
Jól is jött a séta, a babsólet után, ugyanis végigdurrogták a határt, pedig nem lőttek egyet sem!
