Vers és zene együtt!

A zeneiség a líra nélkülözhetetlen szerkezeti ismérve, érzelmet, hangulatot kifejező, díszítő és ugyanakkor tartalmi funkciót is betöltő tényező. Nem véletlen, hogy az ókortól kezdve sokáig a költői tevékenység jelképe hangszer volt, nevezetesen a lant. Még Arany János is azt írta, amikor a szabadságharc bukását követően kiábrándultan arra gondol, minek verset írni: „Letészem a lantot. Nehéz az./ Kit érdekelne már a dal”. S bár ma már a lant említése archaizmusnak tekinthető, a zene és a költészet elválaszthatatlan összefonódását, ha nem is olyan általános érvénnyel, mint egykoron a lant jelképezte, részben egy másik pengetőhangszer, a gitár példázza. Nem kizárólag, de ahogy a többi között napjainkban igen elterjedt megzenésített versek hulláma is tanúsítja, mind az együttesek, mind pedig a szólisták hangszere elsősorban a gitár.

Domonkos István is gitárt pengetve adta, adja elő verseit. Dalai mégis mások, mint a különben kiváló verskedvelő muzsikusok által előadott zenés versek. Ezek közül legtöbben vagy a versekhez szereznek zenét, ami illik is, de nem is a választott költeményekhez, vagy saját dzsesszstílusuknak megfelelően választanak verset, mint ahogyan a csodálatos Harcsa Veronika teszi. Az előbbiek számára a vers, a dzsesszénekes számára pedig a zene a meghatározó, a fontosabb.

Domi esetében nem létezik efféle alá- és fölérende-lési viszony vers és zene között. Ő nem kívülről, hanem a versből és önmagából, aki a verseket írta, hívja elő a dalt.

Olyan különbségről van szó, mint amilyent a verset mondó költőt és a verset szavaló színészt hallva tapasztalunk. Az élőbeszéd mindkét esetben sajátos többletet kölcsönöz az irodalmi műnek, azzal a különbséggel, hogy ha a költő mondja saját versét, az kevésbé művészi, de hitelesebb, mint amikor a költeményt mestersége minden eszközét latba vető színész tolmácsolja. Az előbbi esetben a vers újbóli születésének vagyunk tanúi, az utóbbiban viszont egy idegen sajátos olvasatát, a vers magánértelmezését kapjuk. Ugyanez történik akkor is, ha a verset nem a költő, hanem valaki más zenésíti meg. Amikor pedig, mint a Domi-dalok esetében történik, a költő, aki egyben muzsikus is, adja elő saját zenei kíséretével a verseket, akkor ő mindig az adott versből szól, ugyanazt és ugyanúgy „mondja”, amit és ahogy akkor „mondott”, amikor a verset írta. Saját hangsúlyait szólaltatja meg. Úgy játszik a zenével, ahogyan akkor játszott a nyelvvel és a szavakkal, amikor a verset írta. Ezért az lenne az igazi méltatás, ha írásban tudnám érzékeltetni az énekszó hangsúlyait, a tempót, a hangsúlyos helyeket és a szüneteket, a gyorsításokat és a lassításokat, a szavak meg a mondatok tömör és elnyújtott közlését. Akkor sikerülne írott szóval azt kifejezni, amit a sajátos válogatáshoz — ezt az az egyszerű szempont határozta meg, hogy a Domonkos István saját opusából mely verseket zenésítette meg — kedvcsináló, eligazító szakmai előszót író muzsikus, Mezei Szilárd szerint a lemez hallgatásakor érezni: „A jellegzetes domonkosi habitus”-t. Ez pedig nem kevés, Domonkos lírájának lényege: „az önmagával szembeni könyörtelenség, a folyamatos önelemzés, önleleplezés, irónia és önirónia, a nyíltan áradó szeretet folyamatos jelenléte és folyamatos igénye, a metsző humor, a minden pátoszt nélkülöző mély érzelmek, az átélés gazdagsága” — mindaz, ami ebben a költészetben jelen van, de ami éppen a zene által, inkább, mint csak olvasva, mutatkozhat meg. A magas artisztikum és a megejtő naivság jellegzetesen egyedi domonkosi közege.

Hogy a Domi-dalok megjelentetése, nem csupán remek kiadói ötlet és gesztus, hanem több ennél, remélhetőleg folytatása is lesz, arra a jelzett sorozatcím — VersZene — alapján bátorkodunk gondolni.