,,A doktor bácsi. / Áldott aranyember. / Világító nyugodt szemei kékek. / Komoly szigorral lép be a szobába, / szemébe nézek és csöppet se félek.”
Istenem, hol vannak már ezek, a Kosztolányi emlegette, régi szép idők, amikor még házhoz járt a család barátja, az orvos, mindent tudott rólunk s valamennyi családtagunkról, minden testi-lelki bajunkat elpanaszolhattuk neki, figyelmesen meghallgatott minket, felírta a keserű-édes szirupokat, s egy ölelés, bátorító mosoly kíséretében ágynyugalmat rendelt el, ami a legjobb valami volt, mert nem kellett suliba menni, s az egész család lábujjhegyen járt körülöttünk, meg mindennel elhalmozott, ami szem-szájnak ingere. Azóta bizony sok víz folyt le a Tiszán, jócskán elembertelenedett a világ, gépek álltak az orvos és a páciens közé, puszta sorszám lettünk a rendelők zsúfolt várótermeiben.
A ,,doktor bácsi''-nak kiváltképp falun volt nagy tekintélye, ahol gyakran az egész közösségre egymaga viselt gondot. Megbíztak benne. A tudásában. A jóakaratában. Nemcsak a páciensek, hanem az egész közösség. A tanító mellett az orvos volt a falu szellemi vezetője is, s kötelességének érezte a nép szellemi fölemelését.
Ilyen orvos volt (s maradt nyugdíjba vonulása után is) dr. Varga Sándor, Bácskossuthfalva szülötte, aki a szomszédos Pacséron teljesített mindvégig szolgálatot. S jóllehet százszor is elmehetett volna a nagyvilágba ,,karriert csinálni”, ő mindvégig maradt.
Jófejű, szép szál gyerek volt, kitűnő tanuló, jó sportoló, úszott, kosárlabdázott versenyszerűen, úszóedzéseket is vezetett középiskolásként, a gimnáziumot Szabadkán, az egyetemet Zágrábban fejezte be, pacséri szerelmével, későbbi feleségével egy napon diplomáztak, s mentek vissza, haza, várta őket a munkahely. A sors azonban csakhamar véget vetett a szinte ideális házasságnak. A fiatal családanya, miközben szervizre igyekezett az új gépkocsijukkal, életét vesztette. Másfél éves és nyolchónapos kislányaik nevelésének gondja így Sándorra hárult, aki az idős dédivel együtt igyekezett pótolni a pótolhatatlant: az édesanyai szeretetet. Közben pedig törődött a falu testi-lelki egészségével. Maga így emlékezik vissza a kezdetekre:
- Zágrábban kaptam egy olyan rálátást a medicinára, hogy a mi munkánkban milyen nagy szerepet játszik a megelőzés. Itthon is próbáltam érvényesíteni ezeket az elveket. Úgy éreztem, segítenem kell az embereknek, ismereteket kell átadnom nekik, hogy jobban együtt tudjanak működni az orvossal. Az első évben a terhességről kezdtem beszélni nekik, aztán rájöttem, hogy jó volna le is írni a tudnivalókat, és szétosztani főleg a fiatalok között. A községháza kézzel hajtható sokszorosító gépe aztán rendre üzemben volt...
Szoros kapcsolatot alakított ki a doktor úr az iskolával is, nem volt olyan szülői értekezlet, amelyen egy-egy közérdekű témát ne dolgozott volna föl. Aztán becsempészte az iskolába az akkor még tabutémának számító szexuális nevelést, 1986-ban pedig kiadta A fiatalok és a szex című, kétnyelvű kézikönyvet. Minden végzős diák és fiatal házas ajándékba megkapta, s akkora sikere volt, hogy mintegy 30-40 iskolába meghívták a dokit, hogy tartson előadást ebben a kényes témakörben. Amikor a 80-as évek elején megjelent az AIDS, és érezhetően terjedt már a kábítószer-élvezés, erről is írt egy kis könyvet Stop, AIDS! címmel.
- Tudván tudtam - mondja -, hogy nem szabad az orvosnak szétforgácsolnia az idejét, de egy ilyen helyzetben, falun, be kell épülnie minden civil szervezetbe, elöl kell járnia, mutatnia kell az utat - akár az ifjúsági szervezetben, akár a vallási felekezetekben, akár a Vöröskeresztben vagy másutt. Megkértem például a református lelkésznőt, az istentisztelet után tegye lehetővé számomra, hogy előadást tartsak valamilyen jelentős történelmi, irodalmi vagy tudományos témára, s közben állandó munkatársa voltam a vajdasági magyar lapoknak. Licht Antal külföldre távozása után felkértek, hogy legyek a főszerkesztője az akkoriban oly népszerű, a 11 ezres példányszámot is elérő Egészség c. folyóiratnak, s én örömmel vállaltam a feladatot - 73-tól 78-ig szerkesztettem -, mert az volt a meggyőződésem, hogy minél több oldalról kell ,,bombázni” az embereket a tudnivalókkal, hogy változtassanak a rossz szokásaikon.
A háború idején olyan konyhát üzemeltettek Pacséron az ökumenikus szolgálat, illetve Béres Károly segítségével, hogy csaknem 300 személy ellátására volt alkalmas, olyan erős szociális hálót építettek ki, hogy vészhelyzetben minden simán működött, mert mindenki tudta a feladatát.
Eleinte jó ideig még életben volt az ún. permanencia, azaz az orvost éjjel-nappal hívhatták, bármikor a betegek szolgálatára kellett állnia. Mivel adódtak olyan periódusok, hogy ő volt az egyetlen orvos a faluban, sokszor éjjel sem pihenhetett, maga kísérte mentőautón a közlekedési baleset sérültjeit a szabadkai kórházba, miközben tartotta a sérültek hordágyát, hogy ne guruljon ide-oda a hepehupás úton a rázkódástól. - Egy alkalommal kétségbeesett hangon hívott föl egy asszony - emlékezik -, hogy ,,doktor úr, jöjjön, a férjem rosszul van! '' Mivel tudtam, hogy szívbeteg, tíz perc alatt kiértem a helyszínre. Vizsgálom az embert - nem ad semmilyen életjelet magáról... Sajnálom, asszonyom - a férje halott... Majd kiállítom a halotti bizonyítványt, mondtam elszorult torokkal. De doktor úr, rimánkodott a feleség, mért nem próbál tenni valamit, hogy visszahozza az életbe?! Eszembe jutott, hogy a mellkasra mért erős ütés esetleg hatásos lehet. Hát rácsaptam egyet. Nagyot lélegzett az ember, és ezt mondta: ,,No, mi van?!” Azóta évente megünnepli a második születésnapját.
Szép nagy gyepes udvara van a doktor úr régi, sarki házának, szemben az iskolával, akkora udvara, hogy a kocsival nem szükséges rükvercbe menni, kényelmesen kanyarogni lehet vele a most vadvirággal telehintett, tarka réten, miközben kedvesen vakkantgat utánunk Morzsi kutya, örül a ritka vendégeknek, mert bizony a doki magányosan tölti napjait ebben a valamikori élettől duzzadó házban, a szomszédok is elvándoroltak immár a jobb élet reményében valahova a nagyvilágba, ledőlt a kerítésük is, rá a doki udvarára, a lányai diplomáztak, férjhez mentek, Piroska Szabadkán magyartanár, Boglárka agrármérnök Bácskossuthfalván, s csak olyankor hangos az udvar, a ház, ha az unokák itt vakációznak. Az utcai szobában zongora - a doki hű barátja, a zágrábi kör tagja, Barna Dénes játszik most nekünk rajta szívhez szóló melódiákat. Hol van az a nyár? - énekeljük mind, aztán a konyhában megrakjuk csutkával a beépített tűzhelyet, és megsütjük a jóféle friss tyúktojást, szelünk hozzá a hűvös kamrában lógó ínycsiklandó sonkából, kolbászból, mennyei lakomát csapunk, majd elmosogatunk, hogy másnap ne legyen sok dolga a dokihoz vagy harminc éve hű bejárónőnek, aki hetente egyszer-kétszer felkeresi, s főz reá.
- Ha kimegyek a faluba, minden házról eszembe jut valami... Előjön a képe annak, aki valaha ott lakott. Tudom, mi volt a baja, miben halt meg, ki a fia, lánya. Pillanatnyilag két doktornő gyógyít a mintegy 3000 lakosú faluban, jól végzik a dolgukat, de azért ha kiteszem a lábam az utcára, nincs olyan, hogy valaki ne szólítana meg, ne kérne tanácsot a bajára, s ne mondaná: doktor úr, hiányzik nekünk nagyon...