Hát igen. Már megint az örökifjú Török Pista emlékeztet fontos dolgokra. Képzőművészeti életünk egyik motorja, élő lelkiismerete. Ismét - és hetven felé közeledve még mindig - szervez, tesz-vesz, indítványoz, segít, s nem felejt... Most éppen azzal jön, hogy tudom-e: negyven éve alakult meg az idő által már nemes patinát nyert, jótékony kisugárzásával az egész vajdasági képzőművészeti és szellemi életre döntő befolyást keltett Csurgói Ifjúsági Művésztelep. Erről írni kellene. És ha nem is az idén, de legalább jövőre, ha összegyűlik egy kis pénz, kiállítást rendezni, átfogó, korabeli fontos dokumentumokkal, autentikus visszaemlékezésekkel ellátott katalógust megjelentetni az évforduló tiszteletére. Mert ha mi magunk nem viselünk gondot az értékeinkre, akkor ,,...megette a fene. Nos, erről kezdtünk beszélgetni valahogy imigyen:
* Az idősödő Illyés Gyula mondta egy vele készített interjúban, hogy nagy ámulattal nézte fiatalon a hetven felé tartó embereket, mint akik a siralomházban ülnek, akik fölött már ki van mondva az ítélet, hamarosan kivégzi őket az idő, s nem értette, miért nem őrjöngnek a kétségbeeséstől. Déryvel beszélt erről később, s ő így okoskodott: nem az idő kategóriájában kell gondolkodni ebben a korban már, hanem a munka, a tennivaló kategóriájában. Mintha te is ennek a felismerésnek a tudatában élnél: amióta csak ismerlek, mindig történt körülötted valami érdemleges, valami figyelemre méltó. Képzőművészeti művésztelepek és tárlatok egész sorának a megnyitása fűződik a nevedhez, illetve a te nevedhez is, tehetséges fiatalokat indítottál el a pályán, képeid humanitárius célok rendelkezésére állnak, ott vagy mindenütt, ahol segíteni kell... Meg aztán: Boros Györggyel együtt már tíz éve képzőművészeti iskolát vezetsz Szabadkán. Milyen megfontolásból?
- Egyfajta missziónak (is) tartom ezt... Mindannyian éreztük már, ugye, a kínos érzést, hogy a semmittevésben rettenetesen lassan múlik az idő. Mert nincs tartalma. Viszont, ha valamit csinál az ember, nem feltétlenül ,,ércnél maradandóbb dolgokra gondolok, ha asztallábat vagy akár tengeri herkentyűt, vagy urambocsá! képzőművészeti alkotást, amit átadhat, továbbadhat valakinek, akkor mindjárt kiszínesedik az élete, úgy érzi, repül az idő, s a munka végeztével elégedett... Az emberekben általában nem tudatosult ez, sokan depressziósak miatta. Az együtt alkotásnak pedig külön varázsa van. Az ABC + T elnevezésű csoportomban, amelyben a legfiatalabbaktól kezdve a legidősebbekig sokan megfordulnak, azon kívül, hogy megtanulunk sok mindent a képzőművészet világából, kellemes légkörben barátkozunk, beszélgetünk, humorizálunk, kiszínezzük nemcsak a képeket, hanem az életünket is - s ez hátráltatja az időt.
* Amiért most felkerestél: így valahogy alakult meg a most már méltán művészettörténeti jelentőségű Csurgói Ifjúsági Művésztelep is. Néhány a maga gyönyörűségére együtt festegető, rajzolgató fiatal - közösségteremtő vággyal - szinte csodát művelt akkor jó pár éven át, a te szülőhelyedről, az isten háta mögötti kis tanyáról elindulva...
- Emlékezzünk hát: Torok Sanyival együtt katonáskodtunk Banjalukán. Együtt is festegettünk, rajzolgattunk ott, telerajzoltuk a katonai újságot. Amikor leszereltünk, eljött meglátogatni, hozta magával a barátait is: Bíró Miklóst, Kerekes Sándort, Magyar Jánost, Petrik Tibort, Siskovszki Andrást... Együtt dolgozgattunk, s hamarosan - 63-64-ben - belőlünk alakult meg a szabadkai Ifjúsági Tribün képzőművészeti szekciója. Aztán 67-ben, úgy emlékszem, a születésnapomon, június 19-én, megint kilátogattak hozzám Torokék. Végigmentünk a csurgói soron, s az elhagyatott iskolát látva, Torok Sanyi ezt mondta: csinálni kéne itt egy művésztelepet. Ha már úgyis üresen áll az épület... Megindult a tervezgetés, kimentünk az igazgatóhoz Hajdújárásra, s augusztusban már megtartottuk az első táborozást. Az első kiállításunk a csurgói iskolában volt, külön élmény a falusi embereknek, el sem tudták képzelni, mi a csoda az, amit kiállítottunk, különösen Torok képeit nem tudták hova tenni... Ott voltunk két évig, amíg be nem költözött a tanítónő a családjával, aztán átmentünk a kultúrotthonba, egy telet ott töltöttünk, onnan meg - egy kis bérlet fejében - beköltöztünk anyám üresen maradt szülőházába. Ekkor kezdődött az igazi hőskora a hetes csurgói csapatnak. Berendezkedtünk ebben a jellegzetes falusi házban, és minden alkalmat megragadtunk, hogy együtt lehessünk. Nemcsak a tagokkal, hanem a szimpatizánsokkal s a hozzánk táborozni meghívott más fiatal alkotókkal. Ezekből az együttlétekből pedig erőt, bátorságot, kitartást merítettünk... Valójában az a kényszerű helyzet kovácsolt bennünket össze és serkentett tettre, hogy ilyen amatőr kezdőket, mint mi voltunk, az akadémiai végzettségű festők mellőztek, nem nagyon kaptunk kiállítási lehetőséget, főleg a nagyokkal együtt nem.
* Torok Sanyi írja egy öt éve kiadott katalógusban, hogy: ,,...a csurgói ifjúsági művésztelep az első volt az akkori Jugoszláviában, amely nem a felülről irányított kultúrpolitika írásos határozatára, hanem a valódi igényeknek megfelelően a tettre kész, friss, fiatal alkotóerő spontán tömörülése mentén szerveződött. A fokozott szakmai előrehaladás és a társadalmi elismerés kiharcolása mellett a művésztelep céljai között a fiatal tehetségek felkarolása és a képzőművészeti kultúra terjesztése szerepelt...' Alig két év leforgása alatt megkaptátok a Fórum-díjat, a Vajdaság mindmáig legrangosabb elismerését, amit a képzőművészeti kultúra széles körben való terjesztéséért ítél oda a bírálóbizottság. Tárlataitokkal folyamatosan jelen voltatok falusi iskolákban, művelődési otthonokban, kaszárnyákban, gyárakban, vendéglőkben, könyvtárakban, a Tanyaszínház föllépésein, városi galériákban, képtárakban... Volt-e valamilyen egységes művészeti koncepció, amelyhez valamennyien tartottátok magatokat?
- Többen mondták, hogy az egészséges alkotói és baráti légkör a századforduló francia művészeti életét idézte fel, de egységes művészeti irányzatról szó sem volt. Mindannyian annyira különböztünk egymástól... világnézeti szempontból is... Az volt az elvünk, hogy ki-ki a maga módján minél jobb munkákat csináljon, a maga világát tökéletesítse. Ahány festő, annyiféleképpen dolgozott. Szépen megvoltunk azért egymás mellett, mert megértően viszonyultunk egymás elképzeléseihez, esztétikai felfogásához. 67-től 72-ig csodás öt évet töltöttük együtt, volt olyan év, hogy húsz kiállítást is rendeztünk, s mivel Torokon kívül mindnyájunknak volt külön munkahelyünk is, ha volt rá alkalmunk és pénzünk, együtt mentünk megtekinteni nagyobb képzőművészeti rendezvényeket az országban, s elmentünk Budapestre és a Velencei Biennáléra is... Néhány év múlva csatlakozott hozzánk Boros György, Gyurkovics Hunor és Zsáki István is... Nagy támaszt kaptunk Ács Józseftől, Sáfrány Imrétől, kalmár Ferenctől, akik megerősítették az önbizalmunkat. Aztán mennünk kellett a csurgói házból, mert a húgom odaköltözött a családjával. Megkaptuk a várostól a palicsi Bagolyvárt. Néhány hónap után betörtek, kiraboltak bennünket, szétvertek mindent... Olyan volt ez nekünk, mint az ökölvívónak a kiütés. S mint aktív csoport nem dolgoztunk tovább együtt, hanem részt vettünk más művésztelepek munkájában és kiállításain. Tizenkét évig Ács József vezérletével az ún. programfestészetet műveltük, közben a mi hatásunkra magalakult a szabadkai Bosch+Bosch, a bácskossuthfalvai 9+1, a Q csoport, ezt jómagam hoztam létre, és jövőre lesz 25 éves, a Ludas Művésztelep, a temerini TAKT, a szabadkai Bucka-Gányó Nemzetközi Művésztelep, amely 2000-ben szintén megkapta a Fórum-díjat... Meg aztán ott volt a néhány magánművésztelep, amelyeket magánvállalkozók pénzeltek, s amelyek egy-két évig éltek, mint a Bite-féle Homok-Q, a zentai Takosz... s a hozzájuk hasonlók...
* Felemelő érzés csurgóinak lenni - mondta mindig Torok Sándor, aki tíz éve Debrecenbe távozott, két éve pedig a legkorábban elment Bíró Mikivel és Siszkovszki Andrissal együtt az egekből figyel már rátok. Most rajtad nyugszik az autentikus emlékezet ébren tartása. További sok sikert, jó munkát, kitartást hozzá!