Illyés a mienk, írtam majd tíz esztendővel nagy tanítómesterünk halálát követően egy emlékezetes szabadkai Illyés-rendezvény beköszöntőjének címében. Kisebbségi sorsban élő magyaroké. Jogfosztottaké és nyelvkárosultaké. Mert művei által reménymécseseket gyújt a szívünkben szétszóratásunk, elüldözésünk, megfélemlítésünk idején.
Szóról szóra ugyanezt elmondhattam, elmondhatom most Csoóri Sándorról, aki - bármily hihetetlen, felfoghatatlan is a számomra - nyolcvanesztendős lett.
Krisztusi kor, éppen harminchárom év, amely e köszöntő sorok papírra karcolóját a legnagyobb élő magyar íróval, Csoóri Sándorral szoros szálakkal - bízom benne, hogy barátiakkal is - összeköti. Természetesen ismertem korábbról is, olvastam könyveit - elsősorban a hozzám oly közel álló szociográfiáját, a Tudósítás a toronyból címűt, s nagy versét, az Anyám fekete rózsát, amely az egyik legtöbbet mondott költemény itt a Délvidéken -, de 1977-ben jelent meg első könyvem, a Szakadó, s Csoóri eljuttatta Illyés Gyulához. Több ilyen könyvet kellene ott lent is írni, üzente, írta Gyula bátyánk, s lehetett-e ennél nagyobb bátorítás egy elsőkötetesnek?! Ráadásul hogy még Csoóri Sanyi is megtetézte a maga baráti biztatásával...
Azóta nem múlt el év, hogy többször is ne találkoztunk volna: Budapesten, Győrben, Marosvásárhelyen, Pozsonyban, Újvidéken, Szabadkán, Palicson, Zentán, Magyarkanizsán... A Hitel szerkesztőségében, MDF-es rendezvényen, a Világszövetségben, az Illyés Közalapítvány kuratóriumi ülésein, a Magyar Kultúra Alapítvány Szentháromság-téri csodálatos székházában, a Kőbányai Sörgyár Illyés Gyula Baráti Társaságának Ötágú Síp elnevezésű rendezvényein, a világtalálkozókon, a Duna Televízióban, s ki tudja, hol nem még...
A Magyarok Világszövetsége délvidéki választmányi tagjaként részese lehettem annak a valóban történelmi pillanatnak, amikor mindjárt elnökösködése kezdetén, 54 éves kihagyás után megrendezte a Magyarok III. Világtalálkozóját, s aztán kezdeményezésére megszületett a Duna Televízió is, a nemzet televíziója.
Amikor a leghevesebben támadták - támadták éppen elégszer az elmúlt két évtizedben! -, Dobos Lászlóval, Duray Miklóssal, Sütő Andrással, Kasza Józseffel, Hódi Sándorral, Hornyik Miklóssal s másokkal egyetemben ott lehettem a csapatában, s például a Magyar Nemzet hasábjain nem másnak, mint a saját politikai szervezetem, a VMDK akkori elnökének, Ágoston Andrásnak felé irányított mérgezett nyilait igyekeztem hatástalanítani.
Az elvtelen támadásokkal, mocskolódásokkal kapcsolatban mondja Csoóri Sándor egy vele készített interjúban: ,,Van, aki katonaviselt ember, én pokolviselt ember vagyok. Tehát mindent ki kell bírnom. Nem tudom, Szent Sebestyén számolta-e a testébe fúródó nyilakat, kikötve ott a fánál - én nem számoltam. Kezdetben mindegyik egy kis halált jelentett, de mikor megértettem, hogy nem az igazság mesterlövészei lőnek, fanyar csoda történt velem: többé egy csepp vérem se hullott ki.'
Emlékszünk még ugye, milyen durván támadták Illyés Gyulát is 1977-ben, a Válasz Herdernek és Adynak című írása, Szellem és erőszak című könyve megjelenése majd betiltása után, aztán még közvetlenül a halála előtt is, 1983-ban: az anyaországban, az utódállamokban - fájdalom, itt a Délvidéken is.
S hogyne támadták volna, s hogyne támadnák most is Csoóri Sándort, amikor nagymesteri esszéiben ilyen és ehhez hasonló gondolatokat merészel megfogalmazni, kimondani:
,,Lehet ma egy író gunyoros, groteszk, nihilista; beszélhet üveghangon, írhat szeméttelep-szavakkal és szétrobbantott képzetekkel, de ha a magyarság sorsáról olyan természetesen kezd is beszélni, ahogy egy kosár szétgurult almáról, az idejétmúlt dolgok bűnébe keveredik bele.'
Vagy:
,,Az iskolák elvétele, az életkedv, a jog elvétele után a szülőföld elvételét tűzték ki végső célul, hiszen ez a legfontosabb. A nyelv még kibomolhat újra, ha a szülőföld megmarad, de ha a gyűlölködő beköltözők kitúrják, kiutálják a több évszázada ottlakókat: elérkezik a vég.'
S legvégül:
,,A szétszóródás fájdalma kétezer éven át élt elevenen a zsidóságban. Bennünk miért ne élhetnének hasonló érzelmek?'
Németh László, Illyés Gyula óta magyar író ezekről a nemzet egészének sorsát meghatározó kérdésekről nem írt le hasonló gondolatokat. Ezekért a tiszta, semmi hátsó szándékot nem tartalmazó gondolatokért vádolták - vádolják! - Csoóri Sándort messianizmussal, finitizmussal, nacionalizmussal, még antiszemitizmussal is, egyszóval mindennel.
S ezekért tiszteltük meg mi a Délvidéken a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség legrangosabb kitüntetésével, az Aranyplakettel, s ezért hívtuk meg Szent Istán-napi nagy ünnepségünk, s a magyar kultúra napi központi rendezvényünk díszvendégének, ünnepi szónokának. S ezért tartjuk a hatalmas illyési életmű méltó örökösének, s vele együtt legfőbb tanítómesterünknek.
1988-ban megjelent esszéje, az Erkölcsi revíziót! az egyik legszemnyitogatóbb írás, amely az utóbbi évtizedekben a Kárpát-medencében született, minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy illyési magaslatokat ostromol. Nyilvánvalóvá teszi, hogy a korábban legigazabbnak látszó Bethlen Gábor-i út, ,,a fű lehajlik a szélben, hogy megmaradjon', minden út közül a legveszélyesebb. Csoóri ezt ugyan az erdélyi magyarságra érti, de érthette volna, érthetné a délvidékire is. Azt is, hogy ,,a negyven éve zajló képmutatások, ideológiák s államok közti szocialista trükkök káoszában mi épp a tudatunkat és reményeinket engedtük elsorvadni.' Csoóri Sándor, aki a magyar rendszerváltás egyik első embereként lehetett volna országgyűlési képviselő, miniszter, sőt Antall József baráti felkérésének eleget téve köztársasági elnök is, ÍRÓKÉNT Illyés Gyulához hasonlóan pontosan látja: a folytonos megalkuvás, a kisebbségi létből fakadó alázat, a behódolás, az önfeladás teljes elsorvadáshoz, pusztuláshoz vezet.
Egyetlen írónk sincs, akinek annyi baráti ajánlással ellátott kötete volna a könyvespolcomon, mint Csoóri Sándornak. Ez természetesen nem véletlen. Az első dedikáció még 1977-ből való, A látogató emlékei című kötetben, szívemhez azonban a legközelebb az a baráti mondat áll, amelyet a Hattyúkkal ágyútűzben című verseskönyvébe karcolt bele 1994 zimankós karácsonyának előestéjén: ,,Dudás Karcsinak, ebben a kemény időben is kötelező reménnyel és barátsággal, Csoóri Sándor.'
Ez a lélek legmélyebb rétegeibe is eljutó, emelkedett baráti mondat előcsalja a bennem szunnyadó régi-régi neheztelést. Az egyetlen neheztelésemet Csoóri Sándorral kapcsolatban. Szerettem volna, elvártam volna, hogy Csoóri Sándor többet járjon hozzánk, többet foglalkozzon a mi mélyben lüktető gondjainkkal, s azokkal a könyveinkkel, írásainkkal, amelyekben ezek a gondok mind benne vannak. Mert nemcsak az erdélyi meg a felvidéki magyarságnak voltak a nemzet egészének sorsát befolyásoló soktonnás gondjai és kiemelkedő teljesítményei; bizony, a délvidékinek is szép számban voltak és vannak.
Aztán az egyik könyvében váratlanul rábukkanok egy mondatra (a baráti köszöntőre készülődve körülbástyáztam magam a könyveivel, alig látszom ki közülük), s nyomban megenyhülök.
,,Tegnap például azt álmodtam, hogy egyik ausztráliai magyar ismerősöm, Kardos Béla gyűrűt adott át nekem azzal az utasítással, hogy az érte kapott pénzen számítógépet vegyek a szabadkai magyar tanároknak.'
Lám, Csoóri Sándor még álmában is velünk, a mi nyomorúságunkkal foglalkozik!
Ezek után a baráti ajánlásban emlegetett kötelező remény és barátság tartson össze bennünket az elkövetkező kemény időkben is.
Isten éltessen, Sándor!
* Megjelent a budapesti Éghajlat Könyvkiadó Csoóri Sándor 80. születésnapja alkalmából összeállított kötetében