Két szál ibolya áll egy pohárka vízben az íróasztalomon. Az udvarunkban találtam. A fűben virágzó gólyahír és százszorszép is akadt. Mintha a tavasz közeledne. Pedig még előttünk a tél. Rá-rápillantok a kis lila ibolyákra, mintha arra kérném a törékeny virágokat, segítsenek: miről írjak? Hogyan fogalmazzak most, amikor egy, az alkalomhoz illő, különleges gondolatcsokrot szeretnék átnyújtani mindenkinek. Mert ez az én ajándékom. Délután a temetőben jártam, karácsonyi díszt, gyertyát, fenyőágat vittem a szeretteim sírjára. Korán eltávozott barátunk kopjafája mellett narancssárgán virít a körömvirág, de rózsákat is láttam. Pedig aranyvasárnap estéje van, amikor ezek a sorok vezércikké állnak össze a számítógépemben, és a szentestére készülődünk, amikor az Ön kezébe kerül, kedves Olvasó. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nincs ünnepi hangulatom. És nem is lesz, ha azt hallom a tévében, hogy fapados karácsony. Nem áldott, nem békés, nem csodaváró, hanem fapados.
Legutóbbi erdélyi tartózkodásomról, ami szeptemberben volt, a szép emlékeken kívül magammal hoztam néhány olyan helységnevet is, amely különösen megragadta a figyelmemet. Csíkszépvíz, Székelyszentlélek - ismételgetem azóta magamban, ha körülöttem, vagy bennem mindent elönt a szürkeség, a szomorúság, a kilátástalanság. És olyankor mintha kisütne egy kicsit a nap. Aztán, amikor a kezembe vettem a Vajdasági Magyar Kalendáriumunkat, mindannyiunk okos könyvét, rájöttem, nem is kell olyan messzire utaznom, hiszen nálunk is vannak szép nevű vidékek, például az elfeledett, vagy méltánytalanul mellőzött kirándulóhelyeink között: Gyöngysziget, Leánykút, Szakadó, Császár-tó. És még mennyit találunk Vajdaság-szerte, ha falvaink, településeink magyar elnevezését használjuk, amitől egyesek még mindig ódzkodnak.
Az évkönyvünkbe Dinnyés József daltulajdonos válogatásában és megzenésítésében többek között bekerült Baka István Székelyek című verse is, az asszonyokról, akik ''párnára, ingre mentik a szűkülő hazát”, valamint egy írás a hétfalusi csángókról, pontosabban Barkó Etelka nyugalmazott tanárnőről és az otthonáról, amelyben életre kelnek a régi értékek. å ugyanis arra tette fel az életét, hogy megmentse és közszemlére tegye az egykori használati tárgyakat. Olyan a háza, mint egy múzeum, azzal a különbséggel, hogy itt mindenhez hozzá lehet érni. Új értelmet ad a kelengyésládának, a szőtteseknek, a függönyöknek, az abroszoknak azzal, hogy valamennyi a mindennapjai részévé vált. Tudom, nálunk is sok Barkó Etelka néni van, megismerésükért nem kell egészen Brassó környékére utazni, és bizonyára megérdemlik, hogy írjunk róluk. Meg is tesszük alkalomadtán. Feltételezem, hogy ezekben a napokban ők is előveszik és gondosan végigsimítják az ünnepi terítőt, mielőtt a nagyasztalra tennék. Amelyet majd körülül a család. Ha meg már nincs, aki körülülje, akkor elmerengenek pár percig a régi, oly sok szeretettel készített kelme felett, majd a szeretetteljes pillantások után visszateszik a szekrénybe. Mielőtt becsukják az ajtaját, még egyszer beszippantják a polcok közül áradó levendulaillatot. Aztán odatelepszenek a bableves mellé.
A csángók történelme úgy alakult, hogy a legtöbben nem a saját hazájukban élnek. Elcsángáltak, mondják azokra, akik messze kerültek az övéiktől. Tudom, hogy mi is hajlamosak vagyunk arra, hogy elcsángáljunk, messzire kerüljünk a szeretteinktől, a közösségünktől. Ha nem is fizikailag, lélekben, gondolatban még inkább. Azt kívánom hát, hogy ne csángáljunk tovább, a kóborlás helyett induljunk el haza. Találjuk meg az ünnep igazi értékét, és töltsük az elkövetkező napokat azokkal, akiket szeretünk. És ott, ahova tartozunk. Ennek reményében legyen mindenkinek nagyon kellemes, áldott és békés a karácsonya, valamint örömökben, boldogságban, szerencsében gazdag az új éve!