Az előző számban a heti jegyzet egy olyan modern kori jelenségről szólt, amely ma már szinte minden családot érint valamilyen módon: egy családtag, apa, anya vagy akár valamelyik gyerek külföldre költözik a könnyebb boldogulás reményében, így a karácsonyt nem tudják együtt ünnepelni. Ha mégis, az a legnagyobb boldogság és ajándék. Ha meg nem, hát megünneplik később, amikor végre összejön a család. A szívekben élő karácsony az, amelyet december 25-én sokan hiába kerestek, mert van, aki számára érthetetlen, miként is működhet bennünk a Szentlélek lángja, Isten őszinte szeretete és az a mindenek feletti boldogság, amelyet meg sem tudunk magyarázni, ám ott van minden mézeskalácsban, fenyőágon, üdvözlőlapon. A karácsonyi szentmise teljesítette ki ezt az örömet, ám a varázslat később sem tűnik el.

A karácsonynak egyébként valami hihetetlen ereje van, valami, ami sokak számára megmagyarázhatatlan. Az évnek ebben a részében még azoknak is megenyhül a szívük, akik az ádventi időszakban váltig azt hangoztatták, hogy márpedig ez az egész egy nagy butaság, és csak azért se vesznek részt a készülődésben, ügyelnek arra, hogy még egy kóbor pillantást se vessenek a fényárban úszó utcákra, nehogy bárki is azt higgye, hogy ők meghatódnak holmi ünneptől! Tüntetően már ilyenkor, néhány nappal az ünnep után elteszik a díszeket, a fenyőfát.

Pedig a Szentlélek nemcsak karácsonykor tevékenykedik, hanem utána is, nem is akárhogy. Mert nézzük csak meg jobban: noha a hagyományos karácsony a kereszténység második legfontosabb ünnepe a húsvét után, sok nem keresztény ember is világszerte az emberi szeretet ünnepeként tekint erre az időszakra. Nem ismerek családot, melynél ne volna ilyenkor karácsonyfa vagy legalább egy feldíszített fenyőág. És ami talán a legérdekesebb: valahogy a legtöbb ember szíve pontosan ilyenkor tárul ki, pontosan ilyenkor, ebben az időszakban támad kedve adakozni, és pontosan ilyenkor emeli fel a telefont, vagy látogat el valakihez, akit már rég nem látott. És amíg tart a hideg, a tél, a hó, általában a túlcsorduló szeretet is megmarad a szívünkben.

Éppen ez az az időszak, amikor ne rontsuk el az ünnepi hangulatot! felkiáltással nem megyünk át a szomszédba, mert megint zavar bennünket a hangos zene, mely áthallatszik. Éppen ez az a része az évnek, amikor állandóan az jár a fejünkben, hogy mégis mivel lehetne a lehető legnagyobb örömet szerezni annak, akit szeretünk. És éppen ilyenkor békül ki a legtöbb ellenség egymással.

1914-et írunk, javában tombol az I. világháború. Emberek halnak meg nap mint nap, ezrek meg ezrek, és az összecsapások még csak nemrég kezdődtek. A nyugati fronton dúlnak a harcok. Noha már beköszöntött a kemény tél, fagyos a föld, jó volna melegedni, de nem lehet, a túlélésért kell fegyvert fogni. A frontról küldött levelekből kiderül: abban az évben, karácsony éjszakáján, nem sokkal éjfél után a német katonák gyertyákat gyújtottak, és karácsonyi dalokat kezdtek énekelni. A velük szemben húzódó lövészárkokban megbúvó ellenséges katonák egyre többször hallották, ahogyan minden jót kívánnak nekik. A britek és a franciák meglepetten vették tudomásul, hogy nincs újabb támadás. Hamarosan ők is csatlakoztak az énekhez, aztán pedig az addig ellenséges katonák elindultak a semleges zóna irányába. Ott ajándékokat cseréltek egymással, és békésen végigbeszélték az éjszakát. A felsőbb hadvezetőség a következő napokban mindent megtett a további hasonló esetek megakadályozására, ám bizonyos alakulatok a későbbi jeles napok alkalmával is igyekeztek fegyverszünettel ünnepelni.

A Szentlélek tevékenykedése tehát érezhető és bizonyítható. És ha december 25-én nem együtt ünnepeltük a karácsonyt a szeretteinkkel, akkor is csak arra kell nagyon ügyelnünk, hogy a szívünkben megőrizzünk valamicskét abból a csodából, amely azon a varázslatos éjszakán, Jézus születésének idejekor a lelkünkbe költözött.

(A karácsonyi fegyverszünetről szóló rész forrása: Rubicon.hu)