A könyv, amely a Bánáti Kultúrközpont és a PostPesimisti Kikinde polgárok egyesülete jóvoltából jelent meg, tizennégy szerbiai politikusnővel készült interjút tartalmaz. A megszólaltatott hölgyek között van Kovács Elvira, a VMSZ köztársasági parlamenti képviselője is, aki elmondta: érdekesnek tartotta a szerző által alkalmazott oral history módszert, hisz az interjúalanyt hosszú ideig meséltette.

— Emlékszem, a velem készült beszélgetés néhány óráig tartott, és válaszoltam sok kérdésre, mely a születésemtől kezdődően egészen a napjainkig tartó időszakra vonatkozott. Érintettük a magánéleti, családi témákat, a nemi egyenjogúság területét is. Például arról is érdeklődött a szerző, hogy milyen volt a viszonyom a nagymamámmal és az édesanyámmal, és az is érdekelte, hogyan viszonyulok majd a gyermekemhez — az interjú ugyanis akkor készült, amikor még várandós voltam. A kötetben meg is jegyzi, hogy időközben megszületett a gyermekem. Mindezeken túl a hittel, vallással, politikával, vagyis az élet egyéb területeivel is foglalkoztunk.

• Fontos-e számodra egy-egy ilyen „bemutatkozás”? A politikusnőkre másként néznek az emberek?

— Szerintem nagyon fontos. Két-három kérdésben arra is kitért a szerző, hogy maga a politikusnő elégedett-e azzal, ahogyan a médiában bemutatják, amennyit szerepel az írott sajtóban, a tévében. Azt hiszem, a legtöbben azt válaszolták, hogy nincsenek megelégedve, mert sokkal ritkábban szólaltatnak meg nőket, mint férfiakat. Ma már mindegyik parlament egyharmadát nők alkotják, ám ők még mindig csak azért vannak ott, mert az előírások erre kényszerítik a politikai pártokat.

A hölgyek szerintem sem szerepelnek eleget. A médiában főleg azt közlik — konkrétan a köztársasági parlamentről —, amit a frakcióvezetők az első néhány órában elmondanak. A későbbi vita, amely általában érdekes, és egyre több képviselőnő szólal fel benne, többnyire kimarad a sajtóhírekből. Abból a szempontból viszont előnyben vagyunk, hogy a televízió közvetíti a parlament ülését, és a lakosság nézheti ezeket az adásokat.

A szerző azt is megkérdezte tőlünk, felismernek-e minket az utcán, a piacon, és ha igen, az mennyire megterhelő. Én azt válaszoltam erre, hogy egyre többször felismernek, ám ez számomra egyáltalán nem megterhelő, sőt, inkább megtisztelő.

• A hölgyek a politikában ugyanolyan hathatósan tudnak-e tenni a közösségért, mint a férfiak?

— Azt hiszem, igen, de érdekes, hogy még mindig nem igazán létezik összefogás, ha politikai pártokról beszélünk. Szerbiában szinte minden politikai pártnak létezik női fóruma vagy valamilyen szerveződési formája, amelyben csak nők vannak, ám igazi együttműködés nincs közöttünk. A parlamentekben most beindult a női frakció, köztársasági szinten egyre jobban működik, és a tartományban is van előrehaladás. Örömmel látom, hogy itt-ott -– pl. a nagybecskereki önkormányzatban is –- vannak lépések e témában, de véleményem szerint, a közösség előrehaladásában csak akkor érhetünk el konkrét eredményeket, ha a férfiakkal együtt dolgozunk. Ami a nemi egyenjogúságot illeti, ezt a kvótarendszert se vezethettük volna be a férfiak nélkül, tehát nem elegendő csak a nők együttműködése.

A könyvbemutató fényét emelte az Aradačke meškarke női harmonikásokból álló együttes fellépése, amely még ünnepélyesebbé tette a rendezvényt.