A mesékben, szomorú történetekben a mostohaszülő rendszerint gonosz. Mondják ezt a történetek szenvedő alanyai, nem pedig a mostohák. Mert mint az életben megannyi területén, ebben is vannak kivételek, amelyek biztosan csak erősítik a szabályt. Persze, rájuk se mondja senki, hogy ,,édes mostoha', de nem ültetnék őket feltétlenül seprőnyélre azok, akik körülöttük, velük élnek. Mindaddig, amíg valaki kívülálló az előítéleteivel és a kételyeivel el nem ülteti bennük a gyűlölet magját, hogy a mostoha csak gonosz lehet, akit gyűlölni kell.
- Valójában nem is lehet perbe szállni azzal a meggyőződéssel, hogy a mostoha csak gonosz lehet - mondja nyugodtan Ágnes -, mégpedig ezt tapasztalatból állíthatom, minthogy nekem is volt mostohám. Négyéves voltam, amikor meghalt az édesanyám, és apám egykettőre megnősült, mert nem tudott mit kezdeni velem a munkája mellett. Míg fel nem cseperedtem, utáltam a mostohaanyámat, pedig nem volt hozzám gonosz. De gyermekésszel úgy gondoltam, azért halt meg az édesanyám, hogy ő elfoglalhassa a helyét. Az évek során azonban összemelegedtünk. Ahogy nőttem, megértettem, hogy ha jó viszonyban leszünk, mindkettőnknek könnyebb lesz az élete, és nem tévedtem. Apám már meghalt, a mostohaanyám még él, már túl van a nyolcvanon, de most is normális a kapcsolatunk, én gondoskodom róla, ahogy azt ő tette velem annak idején. Tehát meg tudom érteni, ha egy gyermek nem képes elfogadni a mostoháját. De azt már nem fogadom el, hogy majd húsz közös év után ébred rá a gyerek, hogy a mostohája gonosz, akit utálni és megalázni kell. Mert a húsz közös év alatt nagyon sok minden történt, ami összekovácsolja a család tagjait, még akkor is, ha csak felemásan tartoznak össze.
Huszonkét éves voltam, amikor a munkahelyemen megismerkedtem a férjemmel. Valójában akkor figyeltem fel rá először, amikor a vállalatból a felesége temetésére mentünk közösen. Két kisfiút ölelt magához a halottasházban. Engem ez a kép annyira megkapott, hogy sokáig nem tudtam tőle szabadulni. Hallottam a munkatársaimtól, hogy a felesége hirtelen halt meg. Mindketten valahonnan a szórványból kerültek ide, így a tragédia után nem volt kire hagyni a gyerekeket, a nagyszülők túl messze voltak, ő pedig nem akart megválni tőlük. Napközibe adta őket, de a vállalatban elég gyakran kellett túlóráznia, és ilyenkor a gyerekek felügyelet nélkül maradtak.
Nagyon rendes ember volt - és nagyon szomorú. Nagyon lassan alakult ki közöttünk a kapcsolat: kezdetben valamiféle barátság, és csak két év múlva házasodtunk össze. Az idősebb fiú akkor hat-, a kisebb négyéves volt. Még ennyi idő után is őszintén mondom, egy cseppet sem féltem attól, hogy két gyereket kell majd nevelnem. Azt is tudtam, mi volt köztem és a mostohám között a probléma, így nagyon felkészültem a mostoha szerepére azzal a szilárd elhatározással, hogy mindent megteszek azért, hogy a fiúk egészséges, normális emberek legyenek. Később, három évvel később én is szültem egy fiút, így csupa férfiak vettek körül. És a család kifogástalanul működött. Legalábbis én azt hittem. A két idősebb fiúval nem volt semmiféle problémánk, a szülői értekezletek, minden egyéb neveléssel kapcsolatos apró dolgok megoldása az én feladatom volt, ha valami komolyabb megbeszélnivaló akadt, abban rendszerint mindig valamennyien részt vettünk. A fiúk anyai rokonsága szinte teljesen megszakította a családdal a kapcsolatot, én azt hiszem, nem is az ellen volt kifogásuk, hogy a vejük újra megnősült, hanem sokkal egyszerűbb volt nem venni tudomást róluk, mert így a segítséget sem igényelték. Amikor nálunk megkezdődött a kilencvenes évek elején az ,,önkéntes bevonultatás', az idősebbik fiunk a gimnázium negyedik osztályába járt. Amikor már odáig fajultak a dolgok, hogy az utcán fogdosta a katonai rendőrség a fiatalokat, a férjemmel úgy határoztunk, hogy átmentjük a családot Magyarországra. Pesten nekem volt egy távoli rokonom, arra számítottam, hogy valahol majd legalább egy albérleti szobát talál nekünk, míg fel nem találjuk magunkat. Egy éjjel néhány kofferrel átkeltünk a határon. A rokon valóban segített az első napokban, hogy feltaláljuk magunkat. Most nem akarok arról beszélni, mennyi megpróbáltatáson, megalázáson mentünk keresztül, míg sikerült elintézni, hogy legalább ne toloncoljanak bennünket vissza. A férjemnek sikerült egy nagy bérházban házmesteri álláshoz jutnia, így megoldottuk a lakáskérdést, és még egy kis pénz is jött a házhoz. A fiúk a következő iskolaévben folytatták a tanulást, úgy tűnt, valahogy elrendeződik majd az életünk. A fiúk nem jöhettek haza, sőt a férjem is félt eleinte, de én minden két-három hónapban hazautaztam meglátogatni apámat és a nevelőanyámat meg anyósomékat. Apámat is egyedül temettem el.
Közben a legidősebb fiú befejezte a főiskolát, megnősült, és munkába állt. Amikor mindössze három hónap alatt a férjem szülei meghaltak, mi ketten úgy döntöttünk, hogy hazajövünk. Elsősorban a férjem szülei után maradt föld és tanya sorsáról kellett dönteni, de itt volt a nevelőanyám is, akiről nekem kellett gondoskodnom. Az idősebbik fiú a családjával ott maradt, mi pedig hazaköltöztünk. Kérdezte a férjem a fiúkat, mit csináljon a szülői örökséggel, de egyikük sem akart hallani arról, hogy megtartsa. Csak hogy megmondjam, elég jelentős vagyonról van szó. Jól termő, első osztályú földek, amit a férjem sajnált olcsó pénzért eladni. A közös fiunk mindig vonzódott a földhöz, hát felajánlottuk a gyerekeknek, hogy a tanya körüli terület maradjon a családban, eladjuk az apám házát, a nevelőanyám hozzánk költözik, és a házért kapott pénzt megkapja a két idősebb fiú. Mindketten beleegyeztek, és így is történt. Az idősebbik a Balaton környékén vett egy kis hétvégi házat a részén, a fiatalabb valamilyen üzletbe fektette be, amit kapott. A legfiatalabb fiú aztán, a lehetetlen idők ellenére is, teljes bevetéssel kezdett gazdálkodni. Mivel a föld az apja nevén volt, így nem kaphatott kölcsönt, hát készpénzkölcsönöket vettünk fel rövid lejáratra, hogy korszerűsíteni, fejleszteni tudja a gazdaságot. Sokat beszélgettünk otthon az életről, a fiúk sorsáról, és egyszer a férjemnek eszébe jutott, hogy a földet a fiunk nevére kell íratnia, mert ha esetleg ő meghal, probléma lehet. A fiam és én is jót nevettünk ezen, hiszen a két testvérét kielégítettük, és a viszony is olyan volt a családban, hogy egy esetleges per szóba sem jöhetett. De amikor a férjem hirtelen elhunyt, elszabadult a pokol. A két fiú anyai rokonsága elindította a hadjáratot, én voltam az undok mostoha, aki, ugye, kimesterkedte, hogy csak az ő fia jusson földhöz. Mit mondjak, egyszerűen nem ismerek a két idősebb fiamra. Mintha az elmúlt évtizedek meg sem történtek volna. Eddig 11 alkalommal volt már tárgyalás, követelik a jussukat. Már odáig jutottunk, hogy el sem jönnek a tárgyalásra, az ügyvédjükkel egy távoli rokon érkezik, aki többet beszél és kardoskodik, mint maga az ügyvéd. Tudja, egye meg a fene a földet, a birtokot, már azt is felajánlottam, hogy eladom a házunkat, és az árát nekik adom. De nekik kizárólag a föld kell, amelyen a fiam már létrehozott egy bejáródott gazdaságot. Még mindig nincs vége az ügynek, hogy őszintén mondjam, én már nem bánom, bármilyen döntés születik is. Sajnálom a fiamat, nem tudom elképzelni, mit kezd majd az életével, ha el kell véletlenül adni a gazdaságot. De mindezt elbírom. Csak a nevelt fiaim viselkedése ne fájna annyira!