Attila előtt cipők, fotók és a cipészmesterséghez szükséges eszközök, a kivetítőn látható fényképeken pedig további csoda szép lábbelik futnak, vásárok és varrógépek. Lelkesen indítja a történetét, s ez a lelkesedés nem hagy alább, látszik, szenvedélyes emberről van szó, aki imádja munkáját. Csak azt sajnálja, hogy nincsen, akinek átadja, hiszen a fiatalokat nem igazán érdekli a cipészet. De kezdjük a történet legelején.

Attila a szakmát szüleitől tanulta, akik az újvidéki cipőgyárban ismerkedtek meg egymással, majd Kanizsára csalták őket, ahol viszont csak édesanyja kapott munkát, így apja Palicson vásárolt egy kis üzlethelyiséget, s az egész családi vállalkozás itt indult. 

— A szüleim éjjel-nappal dolgoztak, szinte ezeken a polcokon nevelkedtem az üzletben én magam is, mindaddig, míg nem született meg a húgom 1971-ben. Utána sokat voltunk mi ketten együtt, a szüleink járták a piacokat, értékesítették a termékeket, főleg anyukám, apu gyártott és javított. Amikor iskolába kezdtem járni, anyám azzal az ötlettel állt elő, hogy apu írja be a belgrádi cipőipari főiskolát. Így is történt, 1976-ban be is fejezte, és elment a kanizsai cipőgyárba dolgozni, ahol a ranglétrán lépegetve kommerciális igazgatóból termelésfőnök lett. Ott dolgozott egészen 1990-ig. A céget anyukám vitte tovább, közben minket is nevelt. Apukám lelkiismeretes ember volt. Egy olyan jellem, aki tudta, mit akar az életben. Sok társadalmi munkát csinált, sportember is volt, a helyi közösség tanácsának elnöke is volt — meséli.

Attila tizennyolc évesen kezdett pénzt keresni, amikor beszállt a piacozásba. Jól jött neki egy kis zsebpénz. A család együtt dolgozott, amikor Attila a katonai szolgálatot töltötte, húga állt be segíteni. Néhány alkalommal Svédországban is járt, itt jött rá, hogy faklumpákat szeretne gyártani. Ezeket már édesapja is készítette, ő is Svédországból hozta az ötletet, de Attila szerette volna továbbfejleszteni, átállni arra, hogy gyorsabban és többet gyárthassanak, hogy a folyamat ne minden része történjen kézi munkával. Ez volt az első terméke, melyet személyesen ő gyártott.

— 1989-ben elkezdtem önállóan dolgozni a szüleim mellett. Apu javított, készítette az új cipőket, én pedig a papucsokat. Észrevettem, hogy a faklumpát egyszerűbben el tudom adni, mert minőségesek, így elkezdtem arról gondolkodni, hogy csinálok egy saját terméket, saját brandet. El is készült az első saját faklumpám, ami most, harminc évvel később is ugyanolyan jó állapotban van, mert van tartása. A ’90-es években ezekből nagyon sokat gyártottunk. 2010-ben nyitottam egy-két üzletet a Centar áruházban. Elkezdtem papucsokat is készíteni egy másik technológiával, nagy mennyiségben. Akkor, az elején még nem volt hozzá gépem, magam varrtam első osztályú anyagból, memóriahabbal, finom béléssel. Ezek nagyon kényelmes papucsok. Ehhez utána vettem egy komolyabb gépet is, mert találtam egy vevőt Magyarországon, aki akkor azt mondta, csináljak neki 400 pár papucsot harminc napon belül. Hát ehhez vettem egy másik old timer gépet, ami nagyon sok pár cipőt meg tud varrni rövid időn belül. Ez a gép mindig gép lesz, és csoda szép az öltése, amivel dolgozik.

Az előadás ezen pontján Attila bemutatta azokat az eszközöket, amelyek elengedhetetlenek a munkájához, elmesélte a folyamatokat, hogyan is készül el egy cipő, mennyi bőrre, alapanyagra van hozzá szükség.

— Kiválasztunk egy jó minőségű bőrt, amit én fogásra nézek meg. Borjú, üsző, mindegy, a lényeg, hogy legyen puha, jó legyen a lábnak benne lenni. Tiszta bőrt használok csak, a cipők bélése is bőrből van. Minél vékonyabb az anyag, annál puhább lesz a cipő. Utána kiszabjuk, összeállítjuk a fölsőrészt, a talpat, a sarkát, erősítéseket teszünk bele. Nálunk a vevő kiválaszthatja nemcsak a cipő formáját, hanem azt is, milyen színű legyen, hiszen mindent lábra szabottan készítünk — tudtuk meg a folyamatokról, majd Attila arról beszélt, hogy ma már sajnos nem divat megjavíttatni a cipőket, rögtön veszik az újat, amint az egyik elszakad. — Régen az emberek még rászánták magukat arra, hogy megjavítsák a cipőiket, mindegy volt, mennyibe kerül, sokkal környezettudatosabb hozzáállás volt ez. Ráadásul a régi cipők közül a legtöbb első osztályú bőrből készült, kár lett volna kidobni, ha egy kis javítás után szinte új cipőt kapott az ember.

Amikor Attila édesapja 2018-ban meghalt, nagy űrt hagyott maga után, hiszen ő volt a család oszlopa, ráadásul a rendelések ezután is érkeztek, így önállóan kellett foglalkoznia az egész üzlettel. Ekkor kezdte ő is a karaktercipőket gyártani, továbbfejlesztve édesapja alapmodelljét. Mint mondja, amit ebben a szakmában a karaktercipőkkel el lehet érni, azt ő elérte. Rendszeresen ellátogat a budapesti Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásárra, hogy nyomon kövesse a magyarországi cipészmesterek munkáit, s Attila szerint nem kell Budapestig menniük a vajdasági néptáncosoknak, az ő cipői is megütik ezt a mércét.

A táncos-karaktercipők mellett szegedi papucsok is készülnek az üzletben, ám, mint mondja, ezekre kisebb a kereslet, főleg külföldre költözött magyar nők veszik őket, idősek, akik gyerekkorukban még ilyen papucsokat hordtak. Tehát inkább a nosztalgia vezérli a vásárlást. Készítenek női és férfi-karaktercipőket is, bakancsokat, csizmákat, és ha kell, a táncosok véleményét is kikérik, hogyan lehetnének a cipők még kényelmesebbek, még hordhatóbbak. Különböző modellek vannak, így igen nagy a választék.

Attila arról is mesélt, hogy nehezen árazza be a cipőket, általában az ár az utolsó, amiről a vevővel tárgyal, s általában rosszul, hiszen alulárazza a cipőit, mert itt kevesen fizetnék meg az igazi értéküket. Nem tudná őket eladni, ha reális árat kérne.

— Nálam nagyon fontos a másik ember. Mindenkivel elbeszélgetek, és azt is fontosnak tartom, ki hova valósi. (Nevet.) Ha ludasi emberről van szó, az kiemelt helyen lesz mindig, hiszen édesapám ludasi volt, s a nagybátyám, aki Svédországban él, a mai napig Ludasról álmodozik, hogy mikor jön haza. Ludasnak van egy varázsa, s én bevallom, hogy a ludasiaknak külön áron dolgozok. Én Vajdaságban dolgozom, ettől jobb nép és vevők nincsenek. Ezek az emberek tudják, mit akarnak, jószívűek. Én pedig sok munkát teszek egy-egy cipő elkészítésébe, s azoknak lelke van, aki hordja őket, ezt érezni fogja. Próbálom továbbvinni azt, amit a szüleimtől kaptam útravalóra, szeretném, ha lenne, aki átveszi tőlem a szakmát, hiszen minden adott hozzá: gépek, szakértelem, minden. S ez egy szép szakma, sok barátság születik a vásárokban. Úgyhogy azt üzenem mindenkinek, vigyázzanak a cipőikre, ne dobják ki azonnal, mert a mondás szerint a cipő nem hazudik, csak kopik — zárta előadását Attila, melyet cipők próbálgatása és kötetlenebb beszélgetés követett.