Február közepén Budapestre látogat a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. Műsorukon a Fészek nélkül – Bukovinai székelyek, valamint a Góbé farsang produkciók szerepelnek.

Február 15-én és 16-án a Hagyományok Házában lép fel a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. Szombaton a Fészek nélkül – Bukovinai székelyek előadást láthatja a közönség. Az előadáshoz Lőrincz Beáta dramaturg, látványtervező fűz gondolatokat.

Fotó: Gábos Albin

„A műsor megegyezik a 2019 áprilisi bemutatóéval. A színpadra vitelt egy szorgos másfél éves munka előzte meg. Tánctörténeti jelentőségűnek tartom az előadást, mivel a bukovinai székelyek hányatott sorsát kívánja a tánc nyelvén megosztani. Koncepciónk alapján a vándorlásuk során érintett területek táncait rendeztük színpadra, valamint a bukovinai székelység kétszázötven éve alatt kiforrott táncanyagait osztjuk meg a közönséggel. Az összeállításban szerepelnek azok az anyagok, amit vélhetően még a Székelyföldről hoztak magukkal és örökítettek át nemzedékről nemzedékre, s ami az óhazában ilyen formában már nem is létezik. Ehhez társulnak a bukovinai népek hatásait mutató motívumok, amiket a székelyek a saját ízlésükre formáltak. Amikor 1944-ben Tolna és Baranya megyében letelepedtek, akkor ezt az együttes anyagot őrizték meg az utókor számára. A feldolgozásunkban a színpadon megelevenednek a mádéfalvi veszedelem, Trianon, a bécsi döntés, a világháborúk sorsfordító momentumai. A táncokat népdalok, keservesek egészítik ki, valamint Lőrinc Imre forrásértékű könyvéből és Tamás Menyhért költő verseiből is idézünk. Az összeállítás kicsengése pozitív: a nép a sok hányattatás ellenére is él, megőrizte lélekszámát és hagyományait.”

Másnap a Góbé farsang kerül színre. A téli ünnepkör bensőséges adventi szakaszát a farsangi vigaszság ideje váltja fel. Ekkor – vízkereszt után – a világ tótágast áll, minden és mindenki kivetkőzik magából, és gúnyt űz környezetéből. A népi hagyomány elevenen él tovább, a farsangi jelenetek a közelmúlt eseményeire is válaszolnak, kipellengérezve többek között a közélet visszásságait. Az előadás bőven merít a néphagyomány téli szokásaiból.

A színes farsangi kavalkád Konc király és Cibere vajda ádáz harcával bontakozik ki, ami alatt – számos zsánerfigurával megtűzdelt – vásári jelenet, kocsmai mulatozás, tánc és ének zajlik. A forgatagban krampuszok, kukák, állatmaszkos alakok tűnnek fel, maga a nagy kaszás is tiszteletét teszi, álpapok, kántorok és siratóasszonyok az álhalottak tréfás temetését játsszák el. A medve és a legény játékosan kel birokra, a piaci alkudozók elkótyavetyélik az állatot, aztán bőséges áldomást isznak rá, s közben mindezt kíváncsi kecskék pletykálják ki. A szilaj mulatás végét egy temetési szertartás jelzi, melynek során egy százéves nagybőgőt kísérnek utolsó útjára: az ügyetlenül összetákolt, ütött-kopott hangszer hamis, disszonáns hangjával alkalmatlan a muzsikálásra. Ezért a búcsúztatóján senki sem szomorú, tréfásan élcelődve helyezik sírba, azt kívánva, hogy soha többet ne szólaljon meg!