Közben pedig eszembe jut, hogy ott kint hiába is törölgettem volna a kezemről, lábamról, képernyőről, hiába fújtam volna az orromból, ott maradt makacsul. És sokkal mélyebben bennünk is marad egy sokáig ki nem mosható, maréknyi „malompor”.

Orom. Malom. Tíz nap falusi lét. Egy kicsit nyaralás, egy kicsit munka, egy kicsit élvezkedés, egy kicsit idegeskedés, hogy minden jól menjen, a közönség és a szervezők is élvezzék az egészet. Talán az idén történt meg velem először, hogy egy hajszálnyit jobban éreztem magam a fesztivált megelőző táborok alatt. Amikor még kevesebben voltunk. Abba az egy hétbe csak az láthatott bele, aki ott volt, aki részt vett. Azaz a táborozók, mi, szervezők, valamint az építőtáboros fiúk és a szépítőtáboros lányok. Az egy hét alatt mindenkinek megvolt a dolga, a feladata, este pedig közösen lazított filmes, fotós, táncos vagy éppen a tűző napon tetőt építő csapat.

A táborok harmadik napjának estéjén odajött hozzám Asztalos Erik, hogy jó lenne, ha az alkotótáborosok besegítenének pakolni a cserepeket, mert van vagy 14 000, és félő, hogy ők nincsenek elegen. Így aztán mindenki részt vett a terasz építésében. Kézről kézre járt a cserép, hogy végül a helyére kerüljön, az Etnocamp színpad tetejére. Az akácosban felépült a konyha a kemencével, Horváth Lehel okító szavait követve lelkesen saraskodott a csapat. És jött Kollár-Klemencz Laci, énekelt a sötét nyári éjszakában az akácok alatt, fejembe égtek a sorok: „iszom a bort, ölelem a babámat, úgysem érem keresztül a hazámat, úgysem érem keresztül az erdő felett a csillagos eget [...] csak ebbe a kis gyertyába lehozni tudom neked”

Cserna-Szabó Andrással közösen főztük a szalonnás lecsót, értetlenkedett is, hogy milyen furcsa szokás rizst tenni egy lecsóba, majd mesélt a Cserna-malomról, az ő malmáról a mi malmunk sarkában, beszélt könyvekről és zenéről, kóstolt és kóstoltatott. Muzsikált a Naked (jövőre nagyszínpadon a helye), a Vrelo, Lóci mesterkurzust tartott, a kutyák ugattak, és nyelvüket lógatták a poros földig a nagy melegben, szemükből azt olvastam ki: nem kutyának való ez a hőség. Mi viszont örültünk, hiszen az eső minden fesztivál ellensége. Néztünk filmet, beszélgettünk nagyokat, a Tanyaszínház traktorja is befordult, a lóversenypályáról pedig lovak patkójáról felverődő por szállt a malom felé.

Az irodánkat az oromi medence partjára helyeztük át. Egy csobbanás, egy e-mail. Másik csobbanás, két telefon. Harmadik, kávé, és már futottunk is tovább. Néha megállított egy fotóstanonc, hogy készítene egy portrét, néha megkért Oláh Tamás, hogy nyomtassunk valamit a Brother nevű nyomtatóval. Mert itt mindenki brother, azaz testvér. Valahogy sikerül elérni, hogy közösség formálódjon. S az ember szeret valahova tartozni. Szeret része lenni egy embercsoportnak. Ezt pedig csak akkor teheti meg, ha egyetért annak a bizonyos csoportnak a filozófiájával. Talán ezért jobb közösen cserepet rakni, mint nagy szavakkal dobálózni. Mert egy órával később már látszik a cseréphordás eredménye. Hogy valami mindjárt felépül. Konkrétan a terasz, melyet Vass Gézának és Horváth Lehelnek köszönhetünk. „Jobb helyen lesz ez nálatok, hiszen viszitek tovább, amit mi is csináltunk, s kevés ilyen fesztivál van. Ahol most áll, ott pedig csak megy tönkre” — mondta tavaly ősszel Géza, s a tavasszal már szét is szedték a teraszt a fiúk egy munkaakció keretében.

Aztán vége lett a táboros hétnek, érkezni kezdett a sátorokkal, matracokkal felszerelt tömeg, elrajtolt a fesztivál. Beindult a malom képzeletbeli kereke. Lovasi csapata próbálgatta a hangot (fontos, hogy hang legyen, és fény), koncert után pedig a backstage-ben sikerült is beszélgetnem vele. Jóleső érzéssel töltött el a falusi, török hatású zenekari sátorban arról kérdezni, ami odaát van.

Volt eső is, ráadásul éppen akkor, amikor minden honlap azt mutatta, hogy egy csöpp nem sok, annyi sem lesz. Szóval leszakadt az ég, a por eltűnt, fellélegeztünk a tető alatt.

Hogy mit vártam a legjobban? A Bohemian Betyárs koncertjét. Hol vártam? Az első sorban. Idejében kezdődött? Á, dehogy… A határon hosszú sor volt. Megérte várni? Ez volt a legjobb hajnalig tartó koncertem. Amire figyelni kellett, az a mögöttünk pogózó férficsorda volt, viszont kiváló stresszlevezetési technika az említett férfiak lökdösése, rugdosása (elvégre ők is ezt csinálják). Imádtam. Úgy éreztem magam a koncert után, mintha egy kétórás edzésen volnék túl, továbbá egy kétórás pszichiátriai kezelésen, egy jó alváson, egy kávén, valamint egy egész órányi trambulinban való ugráláson. Hát ennyire jó egy Bohemian Betyárs-koncert! Csak bírni kell szusszal. Az izzadtság porral keveredett, a sár a földről a nyakamra mászott.

Ilyen koncert volt még számomra a Szkojáni Charlatans latinos, folkos, gyp-hopos (a gipsy és a hip-hop stílus keveréke) muzsikája. Tánc, tánc, mosolygás és persze egy korty mézes pálinka. Bravó, sarlatánok! Az egyik legjobb koncertet adtátok.

A fesztivál legnagyobb meglepetése számomra a Stereo Banana volt. Két niši őrült, drum and bass ritmusok, rap, show és hullámzó tömeg. Olyan koncert, amelyről nem szeretnéd, ha még a reggel előtt véget érne. Viszont a visszataps után a fiúk közölték, hogy már minden számot eljátszottak, legfeljebb csak ismételni tudják magukat. Mi azonban még azt sem bántuk volna, ha még egyszer lenyomják az egész koncertet. 

A bulik végén a csillagok alatt bandukoltunk hazafelé, volt éjszaka, amikor a faluban tovább bírták, mint mi, fesztiválozók: az egyik házból az „eladom a kocsimat meg a lovamat” üvöltött, a kocsmából pedig valami régi rock.

A szállásunkon kisebb konfliktusokba ütköztünk a vendéglátónkkal — jövőre, köszönjük, már máshol alszunk. Például az egyik kedvenc oromi családomnál, Firicéknél, ahová vendégeinket szállítottuk, a fesztivál háta mögött, hátulról közelítve meg a házat, elhaladva a papagájfarm mellett, a két góré között a diófák alá érve Dzseni kutyához. (Egyszer próbáltam meg a főútról megközelíteni őket, de mivel az 51-es házszámú porta mellett laknak, viszont házukon a 18-as szám díszeleg, fél óra hosszáig keresgéltem, mígnem véletlenül találkoztam Erikával az úton — Orom, én így szeretlek!) Firicék külön programmal kedveskedtek Lóci és édesapja számára: éppen akkor ellett a koca, vagyis tizennégy kismalac világra jövetelét követhették végig náluk. Köszönünk mindent nekik és másoknak is, akik bármiben segítettek nekünk, hiszen nem könnyű a faluban élő emberekkel elhitetni, hogy amit csinálunk, az nem rossz. Azok viszont, akik már voltak a Malomfesztiválon, ezt nagyon jól tudják. Ők azonban kevesebben vannak, mint a másik tábor.

Kedves oromiak, jövőre gyertek ki mindannyian! Beszélgessünk, táncoljunk, hallgassátok a koncerteket, süssetek kenyeret a kemencében, hűsöljetek velünk a terasz alatt. Mert azért remélem, jövőre is lesz Malomfesztivál. Hiszen az öreg Bajúsz—Kovács-malom élettel telt meg, falait megmászták (ő sem gondolta volna, hogy egyszer ilyen történik vele), képeket festettek rá fénnyel, gyomrában élelmet tároltak és filmet vetítettek, vagy éppen szerződést írtak alá, telefont töltött, illetve vizet forralt kávénak. Volt dolga rendesen. Most egy picit megpihen, hogy jövőre ő is ismét hasznos része legyen ennek a közösségnek. A malmosoknak. És ahogy az idei szlogen is hangzik: a malom ti vagytok. Köszi, mindenki! Bravó, malom, bravó, nyár, bravó, minden!