Szabó Attila fotója

A Magyar Írószövetség és a Honvédelmi Minisztérium által meghirdetett közös irodalmi pályázat immár negyven esztendeje jelent alkotói kihívást számos szerző számára. Az idén 176 munka érkezett be Magyarországról és a Kárpát-medence más részeiről. A zsűri nem rangsorolt, hanem hét nívódíjat (ötöt szépirodalmi írásért, kettőt pedig tanulmányért) és ugyanennyi elismerő oklevelet ítélt oda. Az egyik nívódíjat (egyedüliként a határon túliak közül) a zombori F. Cirkl Zsuzsa, a Dunatáj újságírója érdemelte ki az Egy kis város nagy napja című írásáért, melyben az 1848/49-es szabadságharc előzményeit, lefolyását és következményeit dolgozta fel Zombor vonatkozásában. A szerző munkáját már korábban is elismerték az anyaországban. 2004-ben Szent György-lovaggá ütötték, az idén pedig megkapta a rendben a vajdasági priori címet. Korábban egy önálló kötete is megjelent, amire szintén nagyon büszke.
- A legutóbbi díjat tartom a legnagyobb elismerésnek, tekintettel arra, hogy a beérkezett pályaműveket a történelmi hitelesség és az irodalmi színvonal alapján is elbírálták. Hazugság és farizeuskodás volna azt állítani, hogy csak a részvétel miatt pályázunk. Azért tesszük, hogy megmérettessék a tudásunk és az íráskészségünk, meg aztán a sikeres tevékenységhez is szükség van időnként a pozitív visszajelzésre. Nekem például két évig tartó kihagyásom volt, mert egy súlyos és ijesztő betegség leállított. 2003-ban viszont nagyon sikeres évet könyvelhettem el. Akkor jelent meg az első önálló kötetem Látjátok feleim... Barangolás a zombori Szent Rókus temetőben címmel, ugyanezen a pályázaton pedig díszoklevéllel érdemesítették a beküldött művemet. A Magyar Írók Nemzetközi Szövetsége arany oklevéllel jutalmazta a hozzájuk eljuttatott munkámat. De azt hiszem, mégsem ezek a díjak a legmeghatározóbbak a számomra. Azt tartom a legfontosabbnak, hogy hírül adhatom: Zomborban és Nyugat-Bácskában voltunk, vagyunk és még nagyon sokáig leszünk magyarok.
* A magyarság sorsfordulói foglalkoztatnak leginkább. Milyen helyzetben van jelenleg a zombori magyarság?
- Szülőhelyemen, Zomborban és a környékén a magyarság nagyon gyors eltűnését jegyezhetjük. Nem mondanám, hogy beolvadását, mivel éppen az elmúlt 10-15 évre nem az asszimilálódás, hanem az elvándorlás volt jellemző. Legfőképp a délszláv háború kezdetén, de ezen nem is kell csodálkoznunk, hiszen a horvátországi határ közelsége meghatározó volt. A gazdaság pillanatok alatt omlott össze, a gyárak leálltak a termeléssel, sokan maradtak munka nélkül, és kénytelenek voltak máshol keresni a boldogulást. Jelenleg egy magyar óvoda van, és csak egy iskolában vannak különálló magyar osztályok. Habár igen kis létszámúak, eddig még nem vonták össze őket. A harmincas-negyvenes években mintegy százfőnyien voltak a magyar elsősök, még a hatvanas években is működött két népes tagozat, ma pedig örülünk, ha az iskolába indulók száma eléri a tízet. A Zombori Rádiónak van különálló magyar szerkesztősége, a Dunatáj minden héten megjelenik négy oldalon. Reméljük, a község vezetősége a jövőben is támogatja a magyar nyelvű helyi tájékoztatást. Az itteni magyarság gyűjtőegyesülete a Magyar Polgári Kaszinó, ott zajlik a közösségi élet. Örvendetes, hogy azoknak a szülőknek, akik a Kaszinóban tevékenykednek, már a gyermekeik is oda járnak szórakozni, részt vesznek a csoportok munkájában. A Zombor környéki magyar falvakban is dicséretes munka folyik a művelődési egyesületekben, és ez bizakodással tölt el minket.
* Téged mi tartott itt?
- Talán a neveltetésem, hiszen amikor az itthon maradásnál döntöttem, akkor még munkanélküli voltam. A szüleimnél is nagyon erős röghöz kötöttséget láttam, és ugyanezt érzem én is. Közéleti feladatokat vállaltam, és úgy éreztem, akkor vagyok tisztességes, ha azokat el is végzem. Önmagamat és a felvállalt közösségemet árultam volna el, ha becsomagolok, és elmegyek. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy jobban jártam volna. Szerényebb anyagi körülmények között, de otthon maradni mindenképpen nagyobb érték, mint nekivágni a vakvilágnak, és felrúgni mindazt, amit a nagyszüleim, a szüleim itt megalapoztak. Én ezt önmagamról éreztem volna, és nem mondom, hogy azok, akik elmentek, akár innen, akár máshonnan, árulók volnának. De abban az időben legalább akkora bátorság kellett az itt maradáshoz, mint az elmenéshez. Elmehet az, aki éli a saját, négy fal közé beszorított életét, de annak, aki vállalja, hogy egy közösséggel együtt küzdve próbálja meg átvészelni az igencsak nehéz sorsfordulókat, maradnia kell. Persze, azt is hozzá kell tennem, hogy az, aki a közösségi munkáért megbecsülést, elismerést vár, jobb, ha bele sem kezd, mert inkább számíthat a kritikára, a bírálatra, sőt, nemritkán a durva vádaskodásokra is.
* Jelenleg mi foglalkoztat, min dolgozol?
- Egy családregény szinopszisával készültem el, de hogy lesz-e belőle regény, arról még korai volna beszélnem. Vannak olyan, nem kimondottan Zomborhoz kötött közösségi dolgok is, amelyekben helyt kell állnom. Az az érzésem, hogy egy kicsit nagyobb összefogásra lenne szükség a Délvidéken, mert a szórvány, így Zombor is, gyakran érzi, hogy a tömb olyan mostohán bánik velünk, mint a körülöttünk élők és az anyaország. Ebben azért szeretnénk tenni valamit, hogy egy kicsit közelebb hozzuk az olykor még ellenségként is szembefordulókat. Mivel a Szent György Lovagrend délvidéki priorátusának nagy priorja megbetegedett, a rendi főkancellár megbízásából nekem kell ellátnom az ő feladatait is. Nagyon nagy megtiszteltetés, mert sok munkával sikerült kiérdemelniük azoknak, akiket meghívott a rend a soraiba, de ugyanakkor teher is a maga módján, mert nem arról szól, hogy a tagok a saját kis közösségük részére bármit ki tudnának koldulni. Ez azt jelenti, hogy bármennyire szeretném, nem gondolkodhatom csak Zombor és Nyugat-Bácska viszonylatában. Fel kell karolnunk olyan kezdeményezéseket, amelyek más földrajzi területen, például a Tisza mentén születnek meg.
A Magyar Polgári Kaszinóban elsősorban azokat a munkákat végzem el, amelyek esetében az íráskészségemre van szükség, és ezt a műemlékvédő szakkörön belül is igyekszem kamatoztatni. Három kiállításunk volt az idén. Márciusban a Zombor várost megalapító család, a Coborok történetét és a helyi középkori történelmet próbáltuk bemutatni, májusban Schweider József zombori születésű aradi vértanú 1905-ben felállított és 1930-ban lerombolt szobrára emlékeztünk, szeptemberben pedig Bács-Bodrog vármegye fénykorát igyekeztünk az érdeklődők elé tárni. Ennek igen nagy visszhangja volt, mintegy kétezren tekintették meg. Az egész Délvidékről és az anyaországból is jöttek látogatók, valamint horvátországi vendégeink is voltak. Különösen örvendetes, hogy a felső tagozatos általános iskolások és a középiskolások szinte valamennyien látták, és a nem magyar nemzetiségű polgártársaink részéről is igen kedvezőek voltak a visszajelzések.
* A beszélgetésünk elején egy félmondatban említetted, hogy nem a felsorolt elismerések a legfontosabbak. Hanem?
- A legfontosabb, hogy békében legyünk önmagunkkal. Azt hiszem, most, a 41. évemben elmondhatom azt, hogy végre jól érzem magam a bőrömben. Elégedett vagyok azzal a miliővel, ami a családunkban uralkodik. Harmonikus viszonyban állok a szüleimmel, akikkel egy fedél alatt élek, a lányom túljutott a legvadabb kamaszkoron, és újra a kellemes anya-lány viszony dominál közöttünk, átvészeltem egy nagy egészségügyi krízist, és most szeretnék azzal foglalkozni, amihez értek.