Az előadáson a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia vegyes kara lépett fel. A főpróbán vehettem részt, ahol az énekesek javarészt markíroztak (nem teljes erőből énekeltek), de amikor a címszereplő kiengedte a hangját, a sokat látott épület falai is megremegtek. Ez alkalommal az opera baritonváltozatát mutatták be, melyet egykor Palló Imre vitt igazán sikerre. Nem könnyű eligazodni a nemzeti operánk változatai között, egy kis magyarázatra az est karmesterét, Kesselyák Gergelyt kértem fel.

– Nemzeti operánk több verzióját ismerjük. A Nádasdy-verzió Nádasdy Kálmánhoz, az Operaház legendás rendezőjéhez köthető, de a közös munkában a ’30-as években Rékai Nándor karmester-zeneszerző és Oláh Gusztáv operarendező is fontos szerepet vállalt. Természetesen az ősverziónak is vannak hívei, de én nagyon szeretem ezt a dramaturgiailag átszerkesztett operát. A Bánk bán egy mestermű, lenyűgöző melódiák, kiváló hangszerelés teszik népszerűvé: Erkel igen sok munkát belefektetett, és a dalművet gondosan alkotta meg. Viszont figyelembe kell venni, hogy a dramaturgia mint tudományág még az opera születésekor nem volt megalapozott, más volt a korszellem. Olyan zsenik, mint Mozart vagy Verdi ösztönösen éreztek rá a szükséges dramaturgiára, de munkájuk nem számított általánosnak. E vitában én Nádasdy-párti vagyok, mivel az opera születése után majd száz esztendővel – a modern dramaturgia eszközeivel – átdolgozta a művet, és tette ezt úgy, hogy nem csorbította a szerző szándékát. Ennek nyomán Biberach, a „lézengő ritter” hátrébb szorult, viszont Petur bán elfoglalta méltó helyét az operában. Igen, a meráni udvar talán túlzott helyet kap a műben, és a békétleneknek is kell egy megfelelő ellensúly Petur személyében. Szintén változás Bánk bán szólamának átdolgozása baritonra, a tenorváltozat meghagyásával. Minden bizonnyal ez a híres énekeshez, Palló Imre személyéhez is köthető. E verziót – főleg, ha olyan kiváló énekes alakítja a címszerepet, mint Molnár Levente – nagyon szeretem. Erről egy beszélgetés jut eszembe Schwajda Györggyel, a magyar színházi élet emblematikus szereplőjével. Így szólt: „Tudod, Gergő, én ott adtam fel az operával való barátkozásomat, amikor megtudtam, hogy Otello tenorista.” Van benne valami, Magyarország nagyura a királyt követi rangban, s a szerep közelebb áll a bariton szólamhoz. A mostani előadáshoz hozzájárult, hogy Molnár Leventével nagyon sokat dolgozunk együtt, s a művész a nagyváradi Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen tanít, példamutató módon szárnyai alá véve növendékeit, akik e produkcióban is helyet kaptak. A marosvásárhelyi énekkar már tavaly a Tosca című előadáson is bizonyított, most viszont kiegészítésre szorult, így a szegedi, győri, debreceni színházakból és az Operaházból is hívtunk kórustagokat. Érdekességként említem, hogy mind a négy helyen dirigáltam a Bánk bánt.

(Fotók: Steirer Máté)