Bambino — riportba szőtt műhelytörténet

Bambino — riportba szőtt műhelytörténet

A torontálvásárhelyi Tóth Zoltán és Nagy József közösen létrehívott Bambino cipészműhelyében kereken negyed évszázaddal ezelőtt — dátumra pontosan: 1992. március 16-án — indult be a munka.

Fontos elemei voltak ők — és maradtak mindmáig — a több évtizedes múltra visszatekintő debellácsi cipőgyártásnak. Az üzemet annak megálmodói eredetileg egyszerű családi manufaktúraként képzelték el, de idővel a vásárlói kereslet — a termékek esztétikai összhatása, minősége stb. — a termelés teljes gépesítését is indokolttá tette.

Helyszíni vizitációnkhoz valójában az adta az apropót, hogy ez év szeptemberében közvetlen elárusítói részleggel bővült a gyár. Néhány héttel később a működtetői Pancsován is nyitottak a vásárlók felé.

Elsőként Józsi bácsi nyilatkozott.

— A zűrzavaros ’90-es évek elején beindított vállalkozásunkat a vakmerőség is jellemezte. Mivel a falunkban is sorra mentek tönkre az egykori, nagynevű vállalatok, gyárak, nem ülhettünk tétlenül! Kerestünk és találtunk is egy piciny, ám terveink első lépéseihez elegendő nagyságú helyiséget — konkrétan Zoliék padlásszobáját, ahonnan a termeléshez szükséges logisztikai feladatokat is el tudtuk végezni. Nagy kihívásnak bizonyult a potenciális piac(ok) felkutatása, az elkészített példányok értékesítése. A céltudatossággal ötvözött elszántságunk, valamint a portékánk minősége idővel meghozta a gyümölcsét. Eleinte szinte a teljes bevételt a termelés erősítésére és korszerűsítésére fordítottuk. Főleg mintákba és gépekbe fektettünk, hogy fejlődni tudjunk. Az a padlásszoba három éven át volt a bázisunk. 1995-ben vásároltuk meg ezt az akkortájt üresen álló házat. Átköltözésünk idején tizenöten voltunk a vállalatban. Mint egy nagy család, melyben mindenki becsületesen és szakszerűen tette a dolgát. Konkurencia? Ha úgy nézzük, minden cipőkészítő műhely vetélytársa a másiknak, mi, debelyacsaiak mégsem így tekintettünk egymásra. Pedig akkortájt sokkal több susztercég volt falunkban, mint most. Elfogytunk.

Beszélgetésünk idején többször is elhangzott, a vásárlót legfeljebb egyszer lehet becsapni, de annak aztán óriási a visszhangja! Megkapó külcsín, minőség és kényelmes viselet. Lényegében e három dologra a legérzékenyebbek a vevők. A minőségi nyersanyag beszerzése a Bambino esetében is jelentős tétel, anélkül viszont aligha tudott volna nemcsak versenyképes lenni, de egyáltalán fennmaradni ennyi esztendőn át. Persze, az sem mellékes tényező, hogy egyetlen cipő sem készül(t) futószalagon. A maga módján szinte mindegyik pár lábbeli egyedi darab, a bőr 90%-a Olaszországból érkezik.

A történet kiegészítését Zoli bácsi vállalta.

— Huszonöt év alatt sok minden történt velünk és körülöttünk. 2007-ig szemmel láthatóan gyarapodtunk, azóta stagnálás tapasztalható. A kezdetek kezdetén leginkább hazai vevőknek dolgoztunk. Belgrádból, Újvidékről, Szabadkáról stb. érkeztek a megrendelések azoktól a kliensektől, akiknek kisebb üzletük van. Akkor még nem volt ennyi behozatali áru. Egy időben, külön megrendelésre, a magyar- és a németországi piacra is termeltünk. Portékáink 80%-át most az oroszoknál értékesítjük, a fennmaradt húszat Szerbiában, Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában. A kínai boltot leszámítva falunkban már cipőt sem vásárolhattunk. Ezért is vezettük be ezt az újítást, melyre természetesen várjuk a közösségünk reakcióját.

* Az ember elindul, valami motiválja, hajtja, és egy pillanatban azt veszi észre, hogy elfogynak körülötte a többiek. Elmennek a fiatalok, akikkel dolgozott, mert máshol látják a boldogulásukat. Mivel bejáródott csapatról van szó, mennyire lehet pótolni a távozottakat?

— 2016-ban huszonketten hagyták itt a vállalatot, magyar útlevéllel mentek el, leginkább Németországba. Közülük tízen másfél évtizeden át dolgoztak nálunk, sőt, olyan is akadt, aki az indulásunk óta velünk tartott. Nagy érvágás ez számunkra. Ez nem annyira a létszám — hiszen a megüresedett helyekre időközben vettünk fel új munkaerőt —, hanem inkább a munkamorál szempontjából gond. Az új munkások fiatalok, kevés tapasztalattal. Eljönnek, megnézik, „szagolgatják”, és jó, ha húszból kettő megmarad. Ha egy kicsit jobban rájuk szól az ember, elmennek. Be kellene őket tanítani, de erre nemcsak időnk nincs, de lassacskán emberünk sem marad, mivel az öregek nyugdíjba vonulnak. Persze, tudom, szervezés kérdése az egész. Mindeme változások ellenére a minőség szerencsére továbbra is a régi. Csökkent viszont a napi munka mennyisége, mert a megrendelők úgynevezett kissorozatos tételeket igényelnek, ezért pedig a norma szerinti díjazás helyett az alkalmazottak többsége órabérért dolgozik. Tíz évvel ezelőtt 200 pár alatt nem is fogadtuk el egy-egy modell kidolgozását, ma viszont nagyon örülünk, ha ilyen rendelést kapunk. Nem hangzik túl biztatóan, de lassan odáig jutottunk, hogy országunkban szinte már el sem tudjuk adni az árunkat, akkora a felhozatal a gombamód szaporodó bevásárlóközpontokban. Egyelőre maradnak az oroszok, akik viszont a tőlünk vásárolt lábbelit akár négyszeres áron is kínálják az előkelő, moszkvai cipőboltjaikban.

A torontálvásárhelyi Bambino létrehívói eredetileg gyerekcipő-készítésben gondolkodtak.

— A gyerekcipőt sokkal nehezebb eladni, mivel a szülők eleve a nevesebb cégek termékeit keresik csemetéiknek. Ráadásul ugyanannyi, ha nem több munkával jár egy kis cipő elkészítése, mint egy nagyé. A befektetés és az időveszteség pedig valamivel több is. Erre csaknem két évvel a cégalapítás után döbbentünk rá, ezért rögtön át is álltunk a női lábbelire. Látod, mennyi cipő van itt, ebben az irodában? — mutat Zoli bácsi a körülöttünk levő lábbelitengerre. — E cipők párja jelenleg Oroszországban van, és mindegyiknek van vagy száz „kérője”. Nemrég volt egy ötnapos kiállítás Moszkvában. Jöttek, válogattak. Ki-ki az igénye és ízlése szerint. Szóltak, hogy hamarosan érkeznek a megrendelések is. A „mieink” érdektelenségét ez némileg ellensúlyozza. Különben is nagy lutri ez az egész. Járjuk mi az olaszországi kiállításokat is, melyeken egy-egy kollekció után a tervező akár több ezer eurót is elkér, illetve meg is kap. A portéka sikerét, kelendőségét viszont ott sem tudják szavatolni. Kérded, mit tervezünk a következő huszonöt évre? Nos, megpróbáljuk legalább szemmel tartani a lábbelidivatot, ha a lépést el is vétenénk olykor-olykor. Komolyra fordítva a szót, egyre nehezebb lesz megmaradni. Az idő ugyanis fölöttünk is eljár. A termelést Józsi vezeti, ő már nyugdíjas, a többi teendő az enyém. És igen, itt vannak a családjaink. Józsinak Ági lánya, nekem meg Zoli fiam, akik máris a nyomdokainkba léptek, mi meg szíves örömest segítünk nekik. Előre tervezgetni hálátlan dolog, annyit viszont mindenképp megígérhetek a magam és a cégtársam nevében, hogy a megkezdett munkát — ha csak tőlünk függ — semmiképp sem fogjuk egyik napról a másikra abbahagyni! Továbbra is fiatal leányok és középkorú asszonyok, illetve a megjelenésükre valamit is adó hölgyek számára készítünk minőségi és kényelmes lábbelit, ízléses kivitelezésben.


A szerző felvételei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Bambino — riportba szőtt műhelytörténet
Bánáti Újság
  • Borbély Tivadar
  • 2019.10.11.
  • LXXIV. évfolyam 41. szám
Facebook

Támogatóink