Azt mondta, visszajön

Azt mondta, visszajön

Az alig húszéves fiatalember története ki tudja, hányadszor teszi újra időszerűvé a kérdést: miért szül gyereket az a nő, aki nem képes megfelelni az anyaság követelményeinek? Lehet, hogy olyan teher nehezedik rá, amely elnyomja az anyai ösztönt?!

— Áprilisban múltam húszéves, de egy kis túlzással azt is állíthatom, hogy már régen felnőttem — mondja kifejezéstelen arccal, komolyan a fiú. — A kortársaim között én amolyan „kisöreg” voltam, aki éretlen még ugyan, de már számtalan megpróbáltatáson túl van. Apámmal ketten élünk egy tömbház kétszobás lakásában, ahonnan az anyám tizenegy éve két bőrönddel távozott. Azóta valahol éli világát, de mi nem tudjuk, hol, amióta elment ugyanis, egyetlen levelet sem írt, még csak nem is telefonált. Pedig tudom, hogy engem nagyon szeretett. És azt hiszem, apámat is, hiszen alig volt húszéves, amikor feleségül ment hozzá — annak ellenére, hogy apám szülei kézzel-lábbal tiltakoztak a kapcsolat ellen. Anyám ugyanis lelenc volt, négyévesen fogadta be egy család. Mindig azt mondta, hogy a nevelőszülei — pontosabban akik fizetésért gondoskodtak róla — nagyon rendesen bántak vele. Igaz, sosem babusgatták agyon, de becsületesen gondoskodtak róla: nem bántalmazták, etették, rendes ruhában járatták, a nevelőanyja részt vett a szülői értekezleteken stb. Anya bútorfényezőnek tanult, és az iskola befejezése után kapott is munkát. Ez egy olyan szakma, amellyel maszekolni is lehet, a szerényebb háztartásokban ugyanis a régi bútort sokszor átfestéssel frissítették fel, így anyának mindig volt munkája. Apámnak már nem volt ilyen szerencséje — vagy munkabírása? —, hol dolgozott, hol nem. Nem emlékszem, hogy kiskoromban veszekedtek volna, annak ellenére, hogy apámnak elég durva volt a természete. Igaz, azóta megszelídült egy kicsit...

A nagymamáékhoz nem nagyon jártunk, mert nem szerették anyámat meg engem sem túlságosan. A szüleimnek nem volt sok barátja, akinek a gyerekeivel játszhattam volna, úgyhogy a szabadidőm legnagyobb részét az épületben lakó korombeliekkel töltöttem. Szerényen ugyan, de normálisan éltünk. Amikor apának nem volt munkája, a nagyapa gyakran hívta haza, hogy segítsen neki a jókora kertben. Ha ott dolgozott, általában késő este jött haza — és egyre gyakrabban részegen. Meg felbőszülve. Ilyenkor rendszerint minden apróságért letámadta anyámat: rosszul vasalta ki az ingét, nem vikszelte elég fényesre a cipőjét vagy éppen azért, mert nem küldött a nagymamának kalácsot. Apámat is szerettem, de egyre jobban kezdtem félni tőle. Ijesztő látvány volt, amikor vérben forgó szemmel, magasra emelt ököllel rontott rá anyámra, akinek szerencsére sokszor sikerült kitérnie az ütés elől, és átmenekülnie a szomszédba. Ilyenkor apámat ruhástul fektettem le, csak a cipőjét tudtam levenni. Ha jó hangosan kezdett horkolni, becsöngettem a szomszédokhoz jelezve, hogy anya hazajöhet. Tízéves voltam, anya éppen vidéken dolgozott. Késő éjszaka volt, mire hazaért, előbb nem jöhetett. Apám talán tíz perccel előtte ért haza nagyon részegen. Amint belépett, azt kérdezte tőlem: hol kurválkodik anyád? Meg akartam neki magyarázni, hogy anyu vidéken dolgozik, és ezt ő is tudja, hiszen reggel, amikor munkába indult, elmondta, hova megy. Mielőtt sikerült volna csillapítanom a dühét, anya megérkezett. Ekkor verte meg először, de kegyetlenül. Nem nagyon értettem, hogy mi folyik, mivel azt követelte anyámtól, hogy mondja el, kitől vagyok, a nagymama ugyanis azt állította, hogy nem az ő fia nemzett. Anya hiába esküdözött és kérte, hogy csináltassanak apasági vizsgálatot, apa csak őrjöngött, követelve annak a férfinak a nevét, aki szerinte a valódi apám.

Ez után az esemény után a helyzet egyre kibírhatatlanabbá vált. Apám engem nem bántott ugyan, de anyámat napi rendszerességgel verte. Egy este, amikor az iskolából hazaértem, anya a szekrény előtt térdelt és csomagolt. Azt mondta, nem bírja tovább, nem tudja hova, de el kell mennie, ha életben akar maradni. Sírva kérdeztem, hogy velem mi lesz. Azt ígérte, amint valahol lakást meg állást talál, azonnal visszajön értem. Apánál van hol aludnom, itt járok iskolába, nem vihet a bizonytalanba. És elment.

Apa egy ideig még ivott, de amikor Belgrádból megkaptuk az apasági vizsgálat eredményét, abbahagyta. A nagymama nemsokára meghalt. Apa nem nősült újra, velem most normális a viszonya. Fiamnak szólít, a vizsgálat eredménye biztosan meggyőzte. Anyáról soha nem beszél, én sem merek semmit kérdezni. Remélem, anya elolvassa ezt a vallomást, és eszébe jut: azt ígérte, visszajön értem.    

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Azt mondta, visszajön
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2020.08.07.
  • LXXV. évfolyam 32. szám
Azt mondta, visszajön
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2020.07.31.
  • LXXV. évfolyam 30. szám
Facebook

Támogatóink