„Aki él, az mind, mind örüljön,

Mert az élet mindenkinek

Kivételes, szent örömül jön.” (Ady Endre)

Rendszerváltó, apokaliptikus világban élünk, ahol a szabályok változása, a történések gyorsabbak, mint amit az idegrendszerünk képes lenne feldolgozni. Ez oda vezet(ett), hogy ami ma még működött, holnapra már túlhaladottá válik, sok minden már csak látszólag funkcionál.

Mindeközben folyik az információs zavarkeltés, kétségbevonható hírekkel árasztanak el bennünket, állandó ingerzajban, bizonytalanságban élünk. A belső lelki kapaszkodók elvesznek, egyre gyakrabban és egyre többen éreznek félelmet, mások belső ürességet: hiszen ami tegnap még biztos volt, mára már kérdésessé válik. Sokan panaszkodnak testi-lelki fáradtságról, mind több a kiégett, apatikus, cinikus ember. Gyakran érezzük úgy, hogy csinálom, amit kell, de nem tudom, miért, ami folyamatos készenléti állapotban tartja és túlterheli az idegrendszert. Olyan világ alakul(t) ki körülöttünk, amelyben a szenvedés kezd normálissá válni, az öröm meg gyanússá, a fáradtság, kiábrándultság pedig erénnyé. Fokozatosan kopik ki az életadó, életfenntartó öröm a mindennapokból, miközben oly nagy szükség volna rá, mint a vitaminokra. Életkedv, életöröm nélkül az ember elsorvad, kiszárad, mint a növény napfény nélkül.

Az öröm az életünket szolgálja, ereje és hatása van, kellemes érzelem, felszabadít, összeköt másokkal. Az örömtelen élet sivár, hiszen a derültségnek éppen az a lényege, hogy az életben nem az árnyat, hanem a fényt kell megtalálni, meglátni. Erre figyelmeztet Henri Nouwen: „Az öröm nem egyszerűen történik velünk. Választanunk kell az örömöt, és mindennap újraválasztani.” Napjainkban sajnos gyakori társadalmi üzenet: ez a világ ilyen, ki kell bírni, később jobb lesz. Kevesen gondolnak arra, hogy a halogatás fokozott működést, stresszt okoz, a szimpatikus idegrendszer működésének túlsúlyához vezet, rontja a szervezet megújulását, károsítja az alvásminőséget. A folyamatos túlterheltség hatására megváltozik a hormonális rendszer működése, kortizoltúltengéshez, inzulinrezisztenciához vezet, rontja a pajzsmirigy és a nemi hormonok működését. Ha nem sikerül megoldani, feldolgozni, elfogadni az abszurd helyzet okozta fenyegetést, az általa okozott gyötrelem a szervezetben csendes, alacsony fokú, szisztémás gyulladást eredményez, ami fokozza az autoimmun hajlamot, növeli a kardiovaszkuláris kockázatot, a daganatos betegségek kialakulását. Igaz, nem maga az abszurditás betegít meg, de elveszi az öröm, az élet értelmének élvezetét, károsítja az emberi kapcsolatokat.

Ha szívedben öröm van, akkor bármivel megbirkózhatsz” (Carlos Santana)

A túlhajszolt világunkban a jó hangulat/öröm egyre jobban kikopik a mindennapokból, mintegy ünnepi luxussá válik, miközben ez az érzés nem jutalom, nem csupán egy „jó érzés”, hanem az idegrendszer testi-lelki, biológiai szükséglete. Emellett egy érzelem egy összetett idegrendszeri állapot is, mely több szinten hat az emberre: az agyra, az autonóm idegrendszerre, a hormonális szabályozásra és a testre. Mindezek az agy finom együttműködéséből állnak össze. Pl. az öröm olyan esemény, amely mozgósítja a paraszimpatikus idegrendszert (az idegrendszernek az a része, amely a megújításért, a helyreállításért és az egyensúly fenntartásáért felelős), mérsékeli a krónikus stresszt, az agy túlélési üzemmódját, csökkenti a szervezetben lévő krónikus gyulladást, dopamint, oxitocint, endorfint (boldogsághormonokat) mozgósít. Ezek a hormonok „felhangolják” az agyi jutalmazó rendszert: a dopaminnak köszönhető az ösztönző érzet, hogy érdemes élni, míg a szerotonin adja hozzá a belső stabilitást, az elégedettséget, az endorfinok pedig a fájdalommentességért, a testi jóllétért felelősek. Az oxitocinnak tulajdonítható a meleg, szeretetteljes emberek közötti kapcsolati biztonság, mely a megelégedettség alapfeltétele. Noha az öröm rövidebb, inkább pillanatnyi, élményszerű fellobbanás, szemben a boldogsággal, mely tartósabb létállapot, mégis az örömteli ember könnyedséget, belső melegséget, biztonságot, optimizmust érez, megnő az életkedve, nyitottabbá válik. Azt üzeni a szervezetnek: most igazán élünk, nem csak túlélünk, és kitágul előttünk a gondolkodásunk, rugalmasabb lesz a problémamegoldásunk. Érdemes megragadni minden alkalmat, hogy megszüntessük az agy „túlélő” üzemmódját, mert ahol a túlélés dominál, ott az öröm megszűnik. Nem érdemes nagy dolgoktól várni az elégedettséget, mert ha erre várunk, a mindennapok kiüresednek.

„A boldogság inkább ott van, ahonnan indulsz, és nem ott, ahová tartasz” (Simon Pegg)

Az életöröm testi szinten is kifejti hatását (hála a boldogsághormonoknak): csökken az izomfeszülés, emelkedik a fájdalomküszöb (endorfin), javulnak az emberi kapcsolatok (oxitocin) önmagunkkal, másokkal, de még a világgal is, és fokozódik az empátia. A szeretetteljes, emberek közötti kötelék jelentősége mára egyre nagyobb, hiszen a társasági kapcsolódások mind jobban elvékonyodnak, a sok ismerős ellenére egyre kevesebb a valódi összeköttetés.

Mégis miért van ennyi örömtelen ember közöttünk? A becslések szerint Magyországon mintegy 1,5 millió ember (a teljes népesség 15—17%-a) küzd valamilyen mentális zavarral. Szerbiában 18,4% ez az arány. Ennyi ember küzd klinikai szempontból is jelentős pszichés zavarral, noha a kutatások rámutatnak, hogy a nép nagy része (még ha szüksége is lenne rá) nem kér vagy nem kap segítséget. Ennek nem kellene így lennie, mert ha valaki örömtelen, szorong, az szomorú életet él, az idegrendszere folyamatos veszélyüzemmódban működik, állandó készenléti állapotban van. Figyelme automatikusan a negatívumokra, a hiányra, a veszélyre, a múltra összpontosul. Pedig nagyon jó lenne, ha tudná, hogy az öröm élettani védőmechanizmus, és ha eltűnik az öröm, ott a betegség megjelenése csak idő kérdése. De fordítva is igaz: ahol az öröm megjelenik, ott a gyógyulás is esélyt kap.

„Életünkben a legnagyobb áldás az öröm, és a legnagyobb gond, nehézség a rossz hangulat” (Müller Péter)

Miért nem tudunk többet örülni az életnek és a mindennapoknak? Az agyunk evolúciósan nem örömre és boldogságra van optimalizálva, hanem a túlélésre, a veszélyérzetre. Még most is működik bennünk az a mechanizmus, amely gyorsabban, erősebben reagál a fenyegetésre, mint a jutalomra, sőt, a negatív ingerek mélyebben bevésődnek a gondolkodásunkba. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy napjainkban a legtöbb ember állandó stresszel, alacsony fokú krónikus gyulladással küzd, ami olyan anyagok felszabadulásával jár, amelyek bizonyítottan csökkentik a boldogsághormonok jutalmazó hatását. Az is fontos, hogy a kapcsolatokban szegény, modern világunk is örömellenes, mert ahhoz, hogy ki tudjon alakulni ez az érzelem, mélyebb jóllétre, biztonságos, társas közegre van szükség, ez azonban ma gyakran hiányzik. Ha nem sikerül a folyamatot mielőbb megváltoztatnunk, egy idő után azt tapasztaljuk, hogy az idegrendszerünk mind kevésbé veszi észre a szépet, az örömtelit, pedig nem az élet válik/vált kevésbé széppé.

Mit tehetünk? Az örömtelibb élet döntés kérdése. Amire jobban odafigyelünk, azt erősítjük: ha a veszélyre hangolódunk, azt is találjuk mindenhol, ha a jóra, akkor azt. Nem kell nagy dolgokra várni, az apró jelenségek is felvidíthatnak: a lenyugvó nap sugarai, a madarak csiripelése, egy nyugodt, mély lélegzetvétel, pozitív gondolat, jó beszélgetés, ismerős dallam, finom, közös étkezés, lassú séta, kézfogás, az ölelés rituális pillanata. Az öröm társas jelenség, melyben fontos a szemkontaktus, a meghitt együttlét egy családtaggal, baráttal. Ez olyan, mint egy idegrendszeri gyógyszer. Meg kell tanulnunk és észre kell vennünk az élet mindennapi, finom rezdüléseit, és nem a nagy ajándékokra várnunk. Igaza lenne R. Tagorénak? „A szeretet a végső jelentősége mindennek, ami körülöttünk van. Ez nemcsak érzelem, ez a valóság: az öröm az, ami minden teremtés gyökere.”