Rákosi György két egyszerű kérdéssel indította a beszélgetést: ki hord ma órát, és mikor jártak utoljára órásnál? A visszajelzések jól mutatták, mennyire kikopott a mindennapokból a karbantartás kultúrája. Ez az egyik oka annak, hogy az órásokra egyre kisebb szükség van.

Az előadó rövid történeti áttekintést is adott az időmérés fejlődéséről, a napóráktól és a középkori toronyóráktól kezdve a zsebórákon át a karórákig. Elmondta, hogy a XIX. század volt az órásmesterség aranykora, amikor a mesterek nem csupán javítottak, hanem művészi igényességgel díszítették is a szerkezeteket. 

A régi képzési rendszerben a gyerekek tizenhárom-tizennégy évesen kerültek tanoncként a műhelyekbe, ahol precizitás, kitartás és szakmai alázat alapján válhattak inasokká, majd mesterekké. 

A sorozatgyártás később a kézművesórások számának visszaesését eredményezte. Míg egy kvarcórában egy elemcsere néhány perc, addig egy mechanikus óra vagy egy falióra szerelése órákig, napokig tarthat, és ezt ma már kevesen fizetik meg. Az olcsó, eldobható órák megjelenése tovább rontotta a helyzetet, az okosórák térnyerése pedig végképp háttérbe szorította a klasszikus időmérőket.

Rákosi arról is beszélt, hogy ma Magyarországon alig van utánpótlás: évente 25—30 tanuló végez órás szakon, és közülük is kevesen maradnak a pályán. Mesterképzés évtizedek óta nincs. Az alkatrészellátás is akadályozza a mindennapi munkát: a nagy gyártók szigorú előírásokhoz és drága tanúsítványokhoz kötik a hozzáférést.

A Vályi Órás Iskola workshopokkal próbálja közelebb hozni a szakmát a fiatalokhoz: a résztvevők egy zsebórát szerelnek szét és raknak össze, és aki kedvet kap, az jelentkezhet az iskolába.

Az órásmester szerint a jövőt a luxusórák és a kézművesdarabok piaca tarthatja életben. Ezek iránt mindig lesz kereslet, a kérdés csak az, hogy a fiatalabb generációk felismerik-e újra az értékét annak a tudásnak, amely mára veszélyesen közel került a teljes eltűnéshez.