Az idő múlásával „odakint” minden újraértékelődik

Az idő múlásával „odakint” minden újraértékelődik

„Kirajzásának” pillanatában a torontálvásárhelyi Gutvájn Csongort is leginkább az itthoninál jobb élet motiválta.

A zsenge harmincas éveit taposó fiatalember 2015 augusztusában szegődött el vendégmunkásnak az Egyesült Királyságba. Beszélgetésünk ez év elején készült.

— Eredetileg Németországba terveztem menni. Annál is inkább, mert a családom édesapám oldaláról német származású, és a családfakutatás során a rokonok közül is felleltem már néhányat. A sors viszont ebben a kérdésben is másként rendelkezett. Így történhetett meg 2015 nyarán az irányváltás is. A „fejvadászokkal” az akkortájt Angliából szabadságra hazalátogató Kerekes testvérek ötletét megfogadva léptem kapcsolatba. Pontosabban azzal a budapesti ügynökséggel, amely a leendő munkaadó vállalatom számára toborzott megbízható munkaerőt. Szóval, Anglia. Bizony, nem volt könnyű hozzászokni az időjárási körülményekhez, ahhoz a rengeteg esőhöz, ködhöz, mindent beborító szürkülethez. Ráadásul a munka is kemény volt. Az első ottani munkahelyem egy gyárban volt. Londontól 150 kilométerre, az oxfordshire-i körzetben levő Banbury városkában. Munkanapokon akár tizenkét órát is dolgoztam különféle váltásokban. A hétvégék szabadok voltak, ám közülük egy nap, általában a szombat, rendszeresen ráment a fizikai és szellemi regenerálódásra. Igen, én is a jobb élet reményében vágtam neki a nagyvilágnak. Céltudatosan, de ennek ellenére mégis igen gyorsan utolért a honvágy. Mindezt csak tetézte a ráeszmélés, hogy nemcsak a barátaimtól és a szüleimtől kerültem túl messze, hanem a családomtól is. Az idő múlásával „odakint” minden újraértékelődik. Mintegy három év „szolgálat” után merőben másképp látok mindent magam körül. Sajnos, bármennyire vágyok is haza, nagyon is tisztában vagyok az itthoni bizonytalansággal. Odakint az előrehaladás sokkal inkább az illető egyén törekvésétől függ. Az első munkahelyemen 2016 novemberében előbb a hónap, majd az esztendő második legjobb munkásává választottak meg az ott dolgozó háromszáz-egynéhányunk közül. Tőlük két és fél év után léptem végül tovább. Nyilvános elismeréssel a tarsolyomban — és erről a cég az általa szerkesztett közlöny vonatkozó lapszámában is beszámolt —, gyakorlatilag mégis újból a legalsó fokozatról indulva. Onnan kellett majd ismét feljutnom valamilyen, számomra előnyösebb munkahelyre. Külföldön ilyenek a szabályok. Noha a tökéletes nyelvismeret esetemben sem volt alapfeltétel a munkába álláshoz, a későbbiek során igen fontos tényező lett a boldoguláshoz. Engem, miután „kiemeltek” a sorról, feletteseim az újoncok nyelvi pallérozásával is megbíztak. Persze, érkezésemkor nekem is volt ilyen mentorom. Egy cseh srác, akivel a mindennapi munka folyamatának hatékonysága érdekében muszáj volt angolul kommunikálnom. Mellette, szinte észrevétlenül, nyelvileg is fölfejlődtem. Azt hiszem, éppen ilyen okokból adódóan nem követelték munkaadóink annyira a nyelvtudást. Végtére mindig akad valaki a soron, aki szükség esetén a tolmács szerepét is vállalja.

A beszélgetés során érintett „vendégmunkási” témák közül fiatal beszélgetőtársam vállalkozásának indokoltsága is felmerült.

— Amikor belevágtam, az volt a fejemben, hogy kimegyek tíz-húsz évre, dolgozom, egy kissé összeszedem magam, majd hazajövök. Úgy érzem, nem vagyok az egyedüli, akinek ilyen tervei voltak. Legfeljebb azon kevesek közül az egyik, aki mindezt nyilvánosan be is meri vallani. Mármint azt, hogy az első adandó alkalommal örömmel térnék haza, ha lenne mire.

Külföldön, legalábbis Angliában, közvetítők nélkül teljesen esélytelen az ember. Ha viszont megfelel a CV-d, és a személyes találkozás során is átmenő osztályzatot kapsz a megbízott ügynöktől, a többi már olajozottan halad. Beleértve a lakáskérdést is, mely — akármennyire szeretne is az ember önállóan, munkatársaktól függetlenül lakni — a kezdésnél kizárólag az úgynevezett gyári szerződés felmutatásával oldható meg. E nélkül a papír nélkül a házak, lakások és szobák kiadásával foglalkozó ügynökségek szóba sem állnak a frissen érkezett munkavállalóval. Bejelentett és hiteles lakcím hiányában pedig nem lehet állást szerezni. Egy fél évre mindenképp szükség van ahhoz, hogy az ember kiismerje a dolgok működését maga körül. Ez alatt az idő alatt nemcsak kényszerű, de igazi barátságok is formálódnak. Hiába, a magány cudar dolog. A kezdeti lelkesedést menetrendszerűen követik a csüggedések is, amiben szinte minden benne van. Az is, hogy az „őslakosok”, ha egyáltalán vállalnak munkát ilyen üzemekben, eleve magasabb órabérrel rajtolnak, mint a külföldi alkalmazottak. Beszélik a nyelvet, illetve nemcsak ismerik a munkatörvény vonatkozó jogszabályait, de tudnak és mernek is élni vele, ha netán sérelem érné őket. És mégis! Sok külföldinek — beleértve magunkat, egykori „júgó-magyarokat” — sajnos ilyen egyenlőtlenségek közepette is sokkal jobb helyzete van odakint, mint a tulajdon szülőhazájában. Ahová viszont 75%-nyi munkavállaló bizonyítottan nemcsak vágyik, de a szerződés letelte után vissza is megy.


Angliai sajtóvisszhang (a szerző felvétele)

Tervek, ambíciók a jövőre nézve. Egy újabb olyan kérdés, amelyre egy cseppet sem könnyű jól válaszolni.

— Továbblépni. Nagy valószínűséggel Németországba. Sejtem, hogy az előbb kimondott honvágyas gondolataim után többen is felhördülnek... Viszont a józan ész szerencsére felülírja az érzelmeimet. Jómagam is biztonságra, rendes életre vágyom. Munkára, illetve olyan bérezésre, amellyel magam és a családom számára egyaránt képes leszek elfogadható életszínvonalat teremteni. Bizakodó vagyok. Már abból adódóan is, hogy az angliai vállalat mérnökei a termelési részleg hatékonyságát érzékenyen érintő fejlesztési innovációmnak is bizalmat szavaztak. Alig néhány hónappal az érkezésem után. Nézd, én 1984-ben születtem, ebből adódóan a régi Jugoszlávia aranykorát sajnos csak a szüleim elbeszéléséből ízlelgethettem. Nem tudhatom teljes bizonyossággal, de úgy hiszem, amiről meséltek, az mindenképp a mai európai életszínvonallal hasonlítható össze. Hallom, nem múlik el egy hét sem, hogy itthonról, a falunkból, vagyis Debelyacsáról ne költözne ki valaki külföldre. Nemcsak a huszonöt és negyven év közöttiek, hanem a náluk idősebbek is. Szomorú, de ez a valóság. Persze, az Egyesült Királyság sem éppen az ígéret földje, viszont igenis élhető. Olyan ország, ahol az emberek megtartották azt a jó szokást, hogy köszönnek egymásnak, illetve ha kérnek valamit, a mondat végére kötelezően odateszik a please szócskát. Kérem szépen.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Az idő múlásával „odakint” minden újraértékelődik
Bánáti Újság
  • Borbély Tivadar
  • 2019.10.11.
  • LXXIV. évfolyam 41. szám
Facebook

Támogatóink