Az érzelem nem korfüggő
Perisity Irma
2017.01.19.
LXXII. évf. 2. szám

Életünk folyamán sok csalódás ér bennünket, de a legnagyobb az, amikor rájövünk, hogy mindaz, amit otthonról, a családból kaptunk útravalóul — becsületet, erkölcsöt, tartást —, csak szólam volt. És az ilyen csalódás akkor fáj a legjobban, ha a szülő okozza.

Az érzelem nem korfüggő

— Vagy talán tévedek — kezdi tétován a kérdést a középkorú, világlátott asszony —, és apám története nem is olyan rendhagyó? Ötvenedik évemet taposom, de soha nem gondoltam, hogy csalódom valamelyik szülőmben. Életemben őket szerettem a legjobban, különösen az apámhoz kötődtem, talán azért is fáj, amit tett. A férjem, az ismerőseim eleinte sokszor mondták, hogy nem szabad ennyire szigorúan ítélkezni senki felett, főleg nem a szülőnk felett, de bennem erősebb volt a csalódás.

Egy iparoscsalád második gyermeke vagyok. Az apám egy aranykezű, neves kőműves volt, aki rengeteget robotolt, de szépen is keresett. Eleinte csak a két testvérével dolgozott „feketén”, majd idővel bejegyzett vállalkozóként öt állandó munkást is alkalmazott. Nemcsak a környéken, de a tengerparton, a szomszédos országokban is vállalt munkát. A bátyám a műszaki karon diplomázott, előbb Szlovéniában, majd Svájcban dolgozott, ott is nősült meg. A szüleimnek nagyon fájt, hogy ritkán látták a fiukat. Én ápolói főiskolát végeztem, és még alig kaptam meg az oklevelet, amikor alkalmam nyílt két évet Észak-Afrikában tölteni. Az Egyesült Nemzetek egyik marokkói központjában kellett elsősorban felvilágosító munkát végezni. A szüleim nem nagyon örültek a lehetőségnek, de én éreztem, hogy el kell vállalnom, mert ilyesmi csak egyszer kínálkozik az ember életében.

Még huszonöt éves sem voltam, jómagam is nehezen váltam el a családomtól, de nem tudtam ellenállni a kihívásnak. Édesanyám és édesapám egyébként nagy egyetértésben éltek, nem emlékszem, hogy egyszer is veszekedtek volna. Mindketten köztiszteletnek örvendtek, a házasságuk pedig példa volt sokak számára. Anyám sosem dolgozott, az volt a feladata, hogy kiszolgálja apát és engem, no meg a batyust, ha nagy ritkán hazajött. Én mindig azt mondtam, olyan házasságot szeretnék, mint a szüleimé. Akkor még nem sejtettem, hogy külföldön találom meg a páromat, de így lett. A munkahelyemen ismerkedtem meg egy helyi közgazdásszal, és a kétéves szerződés lejárta után összeházasodtunk. Persze, előtte ellátogatott hozzánk a párom. Anyám egy kicsit idegenkedett tőle, de apám első látásra elfogadta a vejét, és amikor megtudták, hogy a férjem itt akar maradni, minden a legnagyobb rendben volt.

Mindketten Belgrádban kaptunk munkát, megszületett a fiunk, és kölcsönből még egy lakást is vettünk. Havi rendszerességgel jártunk haza. Így volt ez egy tíz évvel ezelőtti vasárnapon is. Ebéd után anyu becsomagolta nekünk a másnapi ebédet meg sok mindent, amit a kertben ő maga termelt meg, majd hazaindultunk. Alig parkoltunk le, amikor apa hívott bennünket, hogy anyu kórházban van. Rögtön azután ájult el, hogy eljöttünk, és azóta nem is tért magához. Mire visszaértünk, anyu elhunyt. Nem tudom elmondani, mennyire megrázott a halála. Nemcsak az elvesztése volt rettenetes, de apám miatt is aggódnom kellett, annyira össze volt törve. A hathetes mise után felajánlottuk, hogy jöjjön egy időre hozzánk, hiszen volt egy munkása, akire rábízhatta volna a céget, de nem akarta. Azt mondta, ne féljek, és ha bajban lesz, majd hív. Alig telt el azonban három hónap, amikor egy vasárnapi ebéden bejelentette: szerelmes lett a szomszédasszonyba, és az a szándéka, hogy összeköltöznek. Egyszerűen nem tudtam felfogni, amit mond. Egy hét múlva az új asszony már el is foglalta anya helyét. Amikor váratlanul hazalátogattam, a csengetésre ő jött kaput nyitni — anyu pongyolájában!

Be sem akartam menni, de apa könyörgött, hogy ne csináljak jelenetet az utcán, így hát bementem. Megkérdeztem az új asszonyt, nem szégyelli-e magát — anyám teste még ki sem hűlt, de ő már az apám ágyába bújt, hatvanéves létére. Erre a „mostohám” ezt mondta: Mindig azt hittem, hogy okos lány vagy, és tudod, az érzelem nem korfüggő. Igen, szerelmesek vagyunk, de ha nem bírod nézni, ahogy apád megcsókol, hát ne gyere haza. Egy darabig nem is mentem, idővel aztán egyszer-kétszer, de akkor is elsősorban anyám sírjához. Amikor az ősszel apám meghalt, akkor derült ki, hogy eltartási szerződést kötött az asszonnyal, a műhelyt és a felszerelést állítólag már eladta az asszony fiának, egyszóval a szülői házból a bátyámmal úgy mentünk ki apám temetése után, mintha sohasem jártunk volna ott. Ne értsen félre, egyikünknek sincs szüksége semmire az otthonunkból, de azt azért még álmomban sem gondoltam volna, hogy a „kortól független” szerelem nevében a szomszédasszony kitöröl bennünket a család „jegyzékéből”.


A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..