Az engedelmes gyermek mítosza
Pap Ágota pszichológus
2018.04.15.
LXXIII. évf. 15. szám
Az engedelmes gyermek mítosza

Minden szülő engedelmes gyermekre vágyik, viszont nem mindig sikerül ilyennek nevelnie. Ha egy kissé közelebbről is megvizsgáljuk a témát, furcsaságokra figyelhetünk fel. Így például sok bizonyítékunk van arra, hogy az engedelmességre nevelt emberek végül úgy tekintenek magukra, mint mások kívánságainak kielégítésére való eszközökre, és nem érzik többé magukat felelősnek a saját cselekedeteikért.

Erről szólt Stanley Milgram szociálpszichológus kísérlete is, melyet 1960-ban a Yale Egyetemen végeztek. A kísérlet során azt a látszatot keltették, hogy arról készítenek tanulmányt, miként tanulnak az emberek. Milgram vizsgálati alanyainak azt mondták, mérjenek elektromos ütést a leszíjazott „tanulóra”, vagyis az áldozatra (aki egyébként egy beépített színész volt) ahányszor az rossz választ ad a feladatra. Azt figyelték, hogyan oldották meg az elektromos sokkot adó kísérleti személyek a feladatot, vagyis hogyan kezelték az aközötti konfliktust, hogy engedelmeskednek a tekintélyt képviselő parancsának, és egyre erősebb áramütést adnak, vagy megtagadják az engedelmességet, miután látták az áldozat fájdalmát, és hallották a könyörgését. Megdöbbentő, de az alanyok kétharmada esett az „engedelmes” vizsgálati személyek kategóriájába. Úgy néztek magukra, mint egy külső tekintély képviselőjére, aki „csak a kötelességét végezte”. Milgram következtetése mindebből az lett, hogy „a tekintélynek való behódolás legnagyobb horderejű következménye a felelősségérzet megszűnése”.

Ennek tudatában a cél az lehet, hogy megtaláljuk és megtanítsuk gyermekünknek a tekintély és a hatalom hatékony alternatíváit, melyek által elegendő bátorsággal, autonómiával és önfegyelemmel ruházzuk fel ahhoz, hogy majd ellen tudjon állni a tekintély irányításának minden olyan helyzetben, amikor az engedelmesség ellentmond a saját meggyőződése szerinti jónak.

Valódi engedelmesség csak valódi kapcsolatban lehetséges. Megkövetelni, kikényszeríteni csak a behódolást lehet, a belülről fakadó engedelmességet nem. A gyerek annak engedelmeskedik, akiben bízik, illetve akihez hasonlítani szeretne. Vagyis az engedelmességre úgy is tekinthetünk, mint bizalmat kifejező, önkéntes válaszra. A belülről fakadó engedelmesség, a szeretett személynek való megfelelés vágya legkorábban a negyedik életév során jelenik meg a gyermekben. Sajnos a tekintélyelvű (jutalmazással és büntetéssel) való kondicionálás (tanítás) éppen azt a bizalmas kapcsolatot rongálja, amely a valódi engedelmesség alapja és előfeltétele. Vagyis a gyerekek csak azt tanulják meg, mit ne tegyenek, hogy a kellemetlenséget elkerüljék, és bizonyos javakhoz jussanak — azt nem, hogy miért helytelen az. A jó példakép a legmérvadóbb, ahhoz viszont minden esetben olyan mintát választunk, akit tisztelünk. A tiszteletet azonban nem lehet kierőszakolni. Nem kell tökéletesnek látszani. Vagyis ezzel azt állítjuk, amit a humanisták is, hogy a gyermek eleve jó, és csak rajtunk áll, mivé fejlődik. Ezt elsősorban gondoskodó, szeretetteljes kapcsolat által nyújthatjuk. Ehhez az is kell, hogy mi magunk (felnőttek, szülők) változzunk: ne hisztizzünk, mondjunk igazat, tartsunk rendet magunk körül, ne panaszkodjunk, beszéljünk tisztelettel a másikkal és a másikról!

 

„A gyerek annak engedelmeskedik, akiben bízik, illetve akihez hasonlítani szeretne. Vagyis az engedelmességre úgy is tekinthetünk, mint bizalmat kifejező, önkéntes válaszra.”

 

A kamaszkori engedetlenség egyik oka, hogy a fiatalok már mást tapasztalnak, mint amit tőlünk hallanak/hallottak. Vagyis ez egy lázadás a képmutatás ellen, melyet ők annak élnek meg. El kell mondanom, hogy a leírtakhoz gyakran én is nehezen tartom magamat, viszont törekszem másképp cselekedni, miközben új tudással és nevelési tapasztalatokkal gazdagodom.

Ezért is fontos, hogy ne a „gonoszság” kiűzésével foglaljuk le magunkat, ne folyton a rosszaságról próbáljuk lenevelni a gyerekeket, inkább az igazság megismerésével, a jó példával tanítsuk őket. Persze a belsőre ható neveléshez egy bensőséges szülő-gyermek kapcsolat szükséges. Figyeljük, hallgassuk meg a gyereket. És képességeinkhez mérten a legjobban reagáljunk az igényeire.

A zsidó vallásban a gyerek tizenhárom éves korában válik éretté, ekkortól kell betartania a parancsolatokat. Ez egybeesik Piaget formális műveletek szakaszával, amikor már a gyermek képes felvetni hipotéziseket, igazolni vagy megdönteni őket, illetve érvelni is tud. Vagyis amikor ellentmond, van saját gondolata, ötlete, elképzelése arról, hogy mit szeretne — még akkor is, ha ennek nem örülünk. Szülőként nyilván sokkal kényelmesebb nekünk, ha a poronty folyamatosan megfelel a számára külső (nekünk belső, saját) elvárásoknak. Ha azonban a gyermek nem követi az általunk megalkotott szabályokat, akkor az arra is utalhat (tíz-tizenegy éves kor után), hogy egy olyan erkölcsi fejlődési szinten van, ahol már kész felülbírálni őket, vagy akár újakat is létrehozni.

Ideális az lehet, ha a család tagjai kellően szoros kapcsolatban állnak egymással ahhoz, hogy megfelelő szociális hálót nyújthassanak, s emellett a gyermeknek elegendő önállósága van, mely által teret kap a kreativitáshoz, kibontakozáshoz. Ehhez az is kell, hogy a gyermek bármikor feltehessen kérdést, melyre aztán kielégítő választ is kap. Ezzel már megágyazunk a (felnőttkori) szülőkről való leválásnak, amikor gyerekünk már csak a saját erőforrásaira támaszkodhat. Az engedelmes gyermek azonban ilyenkor sokszor döntésképtelen helyzetbe kerül, nem ismeri fel, vagy nincs saját problémamegoldó képessége, énképe téves, ami az önmegvalósítás, a boldogulás útjában állhat. Az önérvényesítés útja számára csak egy újabb külső személy irányítása alatt működhet.

Elkerülhetetlen, hogy a szülők kilépjenek a saját komfortzónájukból, és megéljék, elfogadják, hogy a gyerek tud nemet mondani. Nem az a cél, hogy az ellenszegülést dicsőítsük, vagy erre buzdítsuk a gyerekünket, ám érdemes átgondolni, milyen következményekkel járhat, ha valaki folyamatosan csak másoknak akar megfelelni. Különösen éles helyzetek elé állítja a gyereket a kamaszkor, amikor a kortárscsoportok szerepe felerősödik, illetve a többiek már elég erősen hatnak ahhoz, hogy egy deviáns vagy problémás csoporthoz való tartozás súlyos következményekkel járjon.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Lélekbúvár rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..