A doroszlói lánykát a kezdetekről, vagyis az első, majd az azt követő zenei ihletettségű lépésekről, illetve a szakmai jövőképéről — melyben a főváros, Budapest is szerepel — a tartalmas népzenei estje után kérdeztük.

— 1996 decemberében születtem Újvidéken. Családunk az 1999. évi bombázás során került haza Doroszlóra. Időközben felcseperedtem. Olyannyira magamba építve a zene és az éneklés iránti szeretetet, hogy nélkülük a szó valódi értelmében megbetegszem. Magára az énekre több hangszer és zenei műfaj kipróbálása után esett a választásom. Ebben teljesedek ki, jóban és rosszban egyaránt tudok fordulni hozzá. Ez adta meg végül számomra az útmutatást is a pályaválasztásom hajnalán. Szüleimnek hála nemritkán az otthonomtól több száz kilométerre lévő táborokba, énekórákra is eljuthattam. Lankadatlanul hoztak-vittek. Bátorítottak, és kitartottak mellettem. A Szabadkai Zeneiskolában Kanalas Zsófia tanárnő vett védő szárnyai alá. Vele már általános iskolai diákként szerencsém volt megismerkedni. Zsófia tanárnő volt az, aki révén négy év alatt megannyi rangos versenyen és minősítőn vehettem részt. Legutóbb Szatmárnémetiben voltunk egy Kárpát-medencei szintű népdaléneklési versenyen, melynek díjkiosztóján a dobogó második fokára állva vehettem át a legjobbaknak kijáró díjat, elismerést.

Beszélgetésünk alkalmával Beatrix előbb népdalénekesi példaképét, Tintér Gabriella énekesnőt nevezte meg. Végül azt is megsúgta, hogy néhány évvel ezelőtt a KÓTA (Kulturális és művelődési feladatokat ellátó szakmai szövetség. Országos hatáskörű, a legnagyobb kórus- és népzenei adatbázist magáénak tudó, szakmai minősítéseket kiadó szervezet, közhasznú társaság. A kulturális minisztérium szakmai tanácsadó szervezete, melynek célja a magyar énekkari és népzenei kultúra ápolása, hagyományaink megmentése és továbbadása, a zenei műveltség emelése, kulturált szabadidős tevékenység segítése — a szerző megj.) által kiírt minősítőre is jelentkezett — persze tanárnője és mentora által is bátorítva. Ott találkozott és ismerkedett meg Birinyi Józseffel — a KÓTA társelnökével, a Parlamenti Hungarikum Munkacsoport vezetőjével, elhivatott népzenekutatóval, hangszeres szólistával, televíziós producerrel, továbbá a Hungarikum Szövetség elnökével —, aki tudását szívesen osztotta meg a doroszlói lánykával is.

— Birinyi úr nagyon aprólékosan zsűrizik — idézte fel a szakmai találkozás pillanatait. — Úgy ad útbaigazítást a tanulónak, hogy rávezeti az illetőt a „hibáira”. Így aztán mindkét fél alapos munkát végez, és megkönnyebbülve térhet haza.

Noha Beatrix az előadói esten a nyugat-bácskai falu gazdag népdalkincséből kötött, majd nyújtott át egy csokornyit az egybegyűlteknek, számára azért mégsem annyira egyértelmű a kedvenc népzenei dialektus meghatározása.

— A bácskai hozzám közelebb áll, mert itt nőttem fel, de igyekszem azonosulni más tájegységű dallamokkal is, melyeknek ugyanúgy megvan a maguk különlegessége és varázsa.

A kitűzött cél kérdésében azonban nem ismer megalkuvást.

— Tanulmányaimat Budapesten, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémián szeretném folytatni. Nem tudom még, hogy hova sodor az élet, melyben a népzene és annak továbbadása mindenképpen kiemelt fontosságot kapott. Számomra ez egy küldetés. Méltónak kell lenni rá. Áldás kell hozzá.