Azonnal megbeszéltünk egy időpontot, hogy elmeséltessem vele, hogyan is került Linzbe, az Anton Bruckner Privatuniversitätre, ahol hamarosan megszerzi mesterdiplomáját. A fotózásra hangszerét is magával hozta, s nem kellett sokat kérlelni, hogy hegedüljön egy kicsit. A fényképezőgép és én magam is elámultunk.

Viki életébe a muzsika már csecsemőkorában belecsorgott, hiszen a népes család majd minden tagja foglalkozik zenével. Kíváncsi voltam, ő mire emlékszik gyerekkorából.

— Valószínűleg velem is úgy történtek a dolgok, ahogy a mostanság születő kisbabákkal, hiszen nálunk, romáknál az a szokás, hogy a kicsiket zeneszó kíséretében hozzuk haza a kórházból (a zenekart nem mindig engedik be az épületbe, néha kell egy kicsit könyörögni, de a tradíció az tradíció). Senki nem szól rá a másikra, hogy suttogjon, mert a pici alszik. Zajlik az élet, a család sem kicsi, ha a szűk kör összeül, akkor már negyvenen vagyunk. A gyermekek ebbe a miliőbe nőnek bele, ezt szokják meg. A család zenészfele a teraszon muzsikál, mások bent főznek, néha elég nagy a hangzavar. Amire emlékszem, az az, hogy kétéves vagyok, s édesapám zongorázni tanít. Később már gyakran kísértem is magam zongorán. Az éneket soha nem tanultam, ezt kaptam. Genetika. A nagybátyám régen rengeteget zenélt Lajkó Félixszel, és rendszeresen vittek magukkal. Ez gyerekként nagyon nagy buli volt. Mindegy volt, mi történik, csak zene legyen, és megfoghassam a hangszereket. Soha nem féltették tőlem őket. Most már vannak kistesóim, akiket én tanítgatok, s én is bátran odaadom nekik a hegedűmet, akárhogy is fogják meg, nem ejtik el. Tudják, hogy ez érték, és nem játékszer. A szüleim korán rájöttek, hogy tehetséges vagyok, így hétévesen beírattak a zeneiskolába.

A szerző felvételei

* Rögtön a hegedűvel kezdted?

— Igen, de nem hegedűt szerettem volna tanulni, hanem éneket, zongorát vagy csellót. Amikor a zeneiskolában meghallgattak, közölték, hogy abszolút hallásom van, ami keveseknek adatik meg, és különös hasznát veszik a hegedűn játszó zenészek. Apu leült velem, s azt mondta, próbáljam ki. Ha egy év elteltével nem tetszik, átiratkozhatok. Sírva vittek ki a suliból, de elkezdtem. Miloš Nikolić volt a tanárom. Az első órán rájött, hogy édesapám gyerekkori barátja volt, így jól indult a kapcsolatunk. Ő is zenészcsaládban nőtt fel, ezért értette, hogy komolyan akarok foglalkozni a zenével. Az első skálázás után látta, hogy felfogtam, és máris kisebb darabokat kezdtünk gyakorolni. A Nikolić-koncert az első, amit a kis hegedűművészek megtanulnak, így volt ez velem is. Három hónap elteltével már egy nemzetközi versenyen találtam magam Sremska Mitrovicán. Laudeát helyezést értem el, azaz én lettem az első az elsők között. Attól kezdve minden évben legalább két-három országos vagy nemzetközi versenyen vettem részt. Amikor egyetemre jelentkeztem, s a diplomáimat rendezgettem, akkor jöttem rá, hogy majdnem mind első helyezés. Egy második helyezésem volt a harminc közül, s egy harmadik, melyet egy világversenyen értem el, tizenkét évesen. Azt hiszem, eddig ez a legnagyobb eredményem. Kilencéves voltam, akkor játszottam először kamarazenekarral, Vivaldi a-moll hegedűversenyét a szabadkai városházán, majd Újvidéken — ezt a mai napig adják a tv-n.

* Miért éppen a linzi egyetemre jelentkeztél? 

— Elsősorban azért, mert nagyon szerettem volna együttműködni olyan tanárokkal, akik szólisták, és már jól ismerik ezt a világot. Linzben, Bécsben, Brüsszelben vannak a legtöbben. A diákok a világ minden tájáról érkeznek. Jó kereset, színes kulturális élet, sok koncert, érdeklődő közönség, erős iskola. De ami a legfontosabb volt, hogy itthon nem találtam olyan tanárt, akinek a személyisége is megfelelt. És itt nem a technikai felkészültségre gondolok, csupán arra, hogy megvan, hogy az én személyiségemhez milyen tanár illik.

* Milyen? 

— Olyan, aki tud pattanni, ha kell. Hiszen ha versenyem van, nem elég a heti két óra, mindennap akarok próbálni. Ha én ennek szentelem az életem, akkor olyan tanár kell, aki ugyanígy gondolkozik, akinek ez az élete. Linzben ilyen volt prof. Albert Fischer. Áprilisban kapom meg a diplomámat, s ugyanezen az egyetemen tavaly elkezdtem a pedagógiai szakot. Tavaly januárban volt szerencsém megismerni egy nagyon híres művészt, Mikhail Bezverkhnyt, aki még 1976-ban megnyerte a legnagyobb versenyek egyikét Brüsszelben, óriási név. A találkozásunk egészen véletlenszerűen történt. Amikor először láttam, még nem is tudtam, kicsoda. Egy vacsorán, melyen ő is részt vett, nálam volt a hegedűm, és megkért, hogy muzsikáljak neki. Meghallgatott, s attól a naptól kezdve elkezdett órákat tartani, én pedig azt vettem észre, hogy egy olyan embert, tanárt ismertem meg személyében, akire mindig is szükségem volt. Reggel 9-kor találkozunk, és néha nyolc órán át dolgozunk.

* Nyolc órát hegedülsz?

— Neeem. A muzsikálás mellett beszélgetünk is, néha pedig sétálunk. Minden hangot, érzést megmagyaráz. Ha szomorú rész következik, akkor elmeséli a darab történetét, megkérdezi, volt-e már részem hasonlóban. Egy kicsit pszichológusi szerepet is betölt. Nagyon humoros ember, és még hetvenkét évesen is fitt. Vele fél év alatt olyan programot sajátítottam el, amelyet három év alatt nem sikerült. A gyakorlás tökéletesítésére is vannak mindenféle módszerei, s amíg nem éri el a legjobb minőséget, addig nem enged. Ami még nagyon jó, és megkülönbözteti a többi tanártól, hogy nem saját magát akarja kifaragni a diákból, hanem a diákot.

* Te egyébként magaddal szemben kritikus vagy?

— Nagyon. Én vagyok a legnagyobb kritikusom. Sokszor, ha nem úgy sikerül valamit lejátszanom, ahogy kell, ideges leszek. Persze soha nem a hangszeremre haragszom, vele finoman kell bánni. Ha meghallgatom egy koncert felvételét, és hibát találok, azonnal fogom a hegedűmet, s elkezdek gyakorolni. Ez már, azt hiszem, egyfajta fanatizmus.

* Saját szerzeményeid is vannak. Kizárólag a klasszikus műfajon belül alkotsz, vagy más stílusokban is?

— Saját szerzeményeimet menoromantikus daraboknak nevezem. Kedvenc stílusom a romantizmus, mely mellé egy kis magyaros jelleget is becsempészek, hiszen a darabokat hegedűre és cimbalomra írom, ha pedig minden jól alakul, júniusban fel is veszem őket egy stúdióban. Az első és legfontosabb kompozícióm, melyet nagy érzések inspiráltak, a Your Story című zenemű.

* Milyen indíttatásból született?

— Akkor írtam, amikor nagyon magamra voltam utalva, s azt éreztem, nem tudom, mihez fogok kezdeni. Elkezdtem valamit dudorászni, s rájöttem, hogy ez egy nem létező darab, így hazamentem, leírtam, és nekifogtam játszani. A nagybátyám, Kurina Michael meghallotta, s elkezdte cimbalmon kísérni, így született meg. Vele is fogom felvenni ezeket a dalokat. Ő egyébként elég neves zenész, Šaban Bajramović cimbalmosa volt, a Profesionalci című filmben is ő játszott, és Lajkó Félixszel is fellépett. Emellett klasszikus romantikus darabokat is át szoktam dolgozni, ezeket is jó lenne rögzíteni.

* Szerinted mitől különlegesek ezek a szerzemények?

— Könnyen megjegyezhető a dallamuk. A mai világban sok elvont, elidegenítő hangulatú zenemű születik a klasszikus műfajon belül, viszont a világnak olyan kompozíciók is kellenek, amelyekben van dallam, illetve új ötletek, melyek megjegyezhetőek, technikásak, s olyan motívumokkal operálnak, amelyek még nem léteznek. Az az álmom, hogy az egyetem elvégzése után nyitok egy magániskolát, ahol híres zenészek tanítják majd a diákokat zenére, valamint arra, hogyan küzdjék le a színpadtól való félelmet. Örülnék, ha ők is játszanák majd a szerzeményeimet.
 

* Vannak olyan koncertek, amelyek különösen emlékezetesek voltak?

— Hú… Rengeteg fellépésen vagyok túl. Amikor elkezdtem az egyetemet, az első év második félévében voltam egy versenyen Csehországban, ahol szintén laudeatos első helyezett lettem, s ezzel elnyertem egy szólókoncert lehetőségét a Wien Klangvereinigung szimfonikus zenekarral, mellyel Beethoven D-dúr hegedűversenyét játszottam a Stift Lambach kastélyban. Itt írta Beethoven a koncertjeit. Aztán a szabadkai városházán is volt egy kisebb koncertem, melyre szívesen emlékezem vissza, tizenhárom éves lehettem, s azt hiszem, életemben ott muzsikáltam a legjobban.

* És mi a helyzet az énekléssel?

— Általában akkor énekelek, ha megkérnek rá. (Nevet.) Kint, Linzben is énekeltem már jazzklubokban, s a suliból egy kvintettel is felvettünk egy-két számot, a CD már el is készült, a New York Timesban jelent meg. És ha már éneklés: a mesterdiplomám megszerzése után szeretnék kiutazni egy hónapra New Orleansba, s ott együttműködni zenészekkel, felvenni néhány számot.

* Így legyen!

Vikit legközelebb április 16-án láthatják a szabadkaiak a városháza dísztermében, ahol vendégei között szerepel majd a Kurina Trió és Anastasia Kenner-Kozhushko zongoraművésznő is. Szerintem ne hagyják ki!