— Nem vagyok sem túl hiszékeny, sem babonás, de ebben az átokdologban nem tudok eligazodni — mondja félig komolyan, félig tréfásan. — Az anyai nagyanyám titokzatos, furcsa öreg néni volt, és ő rendíthetetlenül hitt a rontásban, átokban. Mindig azt mondta: ha horgas orrú, bottal járó idős asszonnyal találkoztok, aki rossz szemmel néz rátok, mert feldühítettétek, akkor ő megátkoz, és az átka úgy rátok ragad, mint a „csiriz”. Hárman voltunk testvérek. A két bátyám jóval idősebb, így majdnem úgy nőttem fel, mintha egyke lettem volna. Nemcsak a szüleim, de a batyusok is kényeztettek, óvtak, és meg is volt a hatása az ilyen nevelésnek. Igazából senkitől sem féltem, azt mondják, már kicsi koromban is gyorsan forgott az eszem, az idősebbeknek is őszintén megmondtam, amit gondoltam, még akkor is, ha nem volt éppen ildomos. A szüleim dolgoztak, nem voltunk gazdagok, de nem voltunk sem éhesek, sem rongyosak, anya be tudta osztani a pénzt.

A város szélén laktunk, és a szomszédban lévő vegyeskereskedésben vásároltunk. Iskolás voltam, amikor anya mákot küldött általam a boltosnak, hogy darálja meg. Amíg én vártam, bejött egy botra támaszkodó, öreg néni, vett valami apróságot, és miközben a boltos a mákot stanicliba öntötte nekem, az asszony elment. Néhány perccel utána én is kimentem, és nekiszaladtam a néninek, aki azt hitte, a pultról én vettem el az aprópénzt, melyet a boltos visszaadott neki. Fenyegetett, hogy megver a bottal, ha nem adom neki a pénzét. Hiába mondtam, hogy nem láttam semmiféle pénzt, ő továbbra is szidalmazott. Tudom, megmosolyogja, amit most mondok, de a néni azt vágta hozzám: na, te kis béka, kívánom, hogy néhányszor lopják el a pénzed, akkor majd megtudod, mit jelent, ha a keveset is elveszik tőled. Otthon elmeséltem anyunak a dolgot. A nagymama már nem élt, anya meg nem hitt az átokban, hát megvigasztalt, hogy az átoktól csak a buták félnek.

Gyorsan elfelejtettem mindezt, már középiskolába jártam. Az érettségi előtti, többnapos kirándulásra készültünk, melynek összegét a szüleink három részletben fizethették ki. Emlékszem, az utolsó részletre egy kék borítékban kaptam el a pénzt, hogy adjam át az oszinak. Aznap előbb értem az iskolába, a táskát a barátnőkkel bevittük az osztályba, és csengetésig az udvaron voltunk. Ahogy az osztályfőnök bejött, a borítékot azonnal neki akartam adni — de az nem volt a táskámban. Az osztályfőnök kikérdezte az osztályt, kutatás is volt, de a borítékot nem találtuk meg. Akkor jutott eszembe először a bolti találkozás és az átok. És abban a pillanatban, valami furcsa sugallatra, az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy egész életemben kísérteni fog a görbebotos néni átka. Már nagylánnyá serdültem, de a pénztárcámat sosem mertem a táskámban tartani. Vagy a zsebembe tettem, vagy a pénzt egyszerűen a melltartómba dugtam. Férjhez mentem, szültem két gyereket, akik már felnőttek, az idősebb férjnél van, de én még ma is meg vagyok győződve róla, hogy a botos néni valahonnan szemmel tart engem. Amikor a lányomék elhatározták, hogy házat építenek, a férjemmel megbeszéltük, hogy a telekrevalót mi adjuk nekik. A férjem már nyugdíjas volt, de öt évre kapott akkora kölcsönt, hogy elég legyen a telekre. Ahogy elrendezte a papírokat, elmentünk egy lerakatba, ahol a tulajdonos készpénzre váltotta a kölcsönt. Én a pénzt a táskámba tettem, és a buszban egész idő alatt az ölemben szorongattam. Amikor azonban leszálltunk a buszról, észrevettem, hogy a táskám nincs nálam. A buszban sem hagytam, és a buszállomáson sem látta senki, hogy elejtettem volna. Egyszerűen elnyelte a föld — a pénzzel együtt. Öt évig fizettük a kölcsönt, melyet ki sem használtunk. Hosszú betegség után meghalt a férjem, és magam maradtam. A fiatalabb lányom Írországban dolgozik, az idősebb a családjával a házban, melynek telekdíját majdnem mi adtuk. A férjem halála után átvettem az ő nyugdíját, mert nagyobb, mint az enyém. Karácsony előtt felvettem azt a kis megtakarított összeget, amelyet az ünnepekre spóroltam, a pénztárcámba tettem, azt pedig a táskámba. De mire hazaértem, a táskából hiányzott a pénztárca, persze minden irattal, pénzzel együtt. Most bebeszéltem magamnak, hogy az öregasszony biztosan a hagyományos, három a magyaré elv szerint büntet, így meg vagyok győződve, hogy túl vagyok az átkokon. Vagy ha nem, akkor ismét jelentkezem magánál, bizonyítva, hogy igenis van valami a dologban!