— A történetem nem nevezhető sorstörténetnek, hiszen még keveset éltem ahhoz — mondja a modern frizurájú fiatalember. — A velem történtek értelmét még nem tudom megfejteni. Tudja, olyan elcsépelt az elvált szülők gyereke kifejezés, és annyi mindent akarnak alásöpörni. Amióta világ a világ — és ameddig létezik —, mindig lesznek olyan párok, amelyek érzelemből kötik össze az életüket, de idővel rájönnek, tévedtek — és elválnak. Ez rendjén is volna, ha időközben nem születnek gyermekeik, akik egyformán ragaszkodnak hozzájuk. És válás esetén bármelyikük elvesztése a gyermek lelkén mély sebet üt. Különösen olyankor, amikor a családban nem volt jelen az erőszak. Mert sokkal fájóbb és nehezebb elveszíteni a szép, mint a csúnya dolgokat. Én elvált szülők gyereke vagyok, olyanoké, akik sosem verekedtek. Néha persze volt hangoskodás, de ilyenkor átvittek az anyai nagyiékhoz, akikkel egy udvarban laktunk.

Óvodás voltam, amikor elváltak. Az okok egyike az volt, hogy apám szeretett kártyázni — és rendszerint veszített. Sokszor többet, mint amennyi pénze volt, ekkor hitelre ment a játék. Ilyenkor a következő havi fizetésének már előre megvolt a nem kívánt helye. Apámra hullámokban tört rá a játékszenvedély. Volt olyan időszak, amikor hónapokig nem játszott, de aztán jött egy újabb hullám, és hajnalban járt haza. Ilyenkor kialvatlanul ment munkára, és ideges volt. De velem nem bánt durván, és tudom, nagyon szeretett. Ha tehette, mindenhová vitt magával, és én ott ültem begyesen a nyakában. Fociztunk, locsoltuk a kertet és egymást — és csak nevettünk. Most már tudom, hogy ha játék közben felkapott, jól megforgatott és összecsókolt, olyankor elöntötték az érzelmek, és azt se tudta, mit csináljon velük. A válás után engem a bíróság anyunak ítélt. Túl kicsi voltam, nem tudtam, hogy apának tartásdíjat kellett fizetnie utánam, és azt sem tudom, fizetett-e. Havonta kétszer mehettem hozzá, meghatározott időre, de ez nem volt elég. Kérte anyut, hogy engedjen hozzá minden hétvégén, és néha alhassak nála, de anya hallani sem akart erről. Egy hétvégén ebéd után lefeküdtünk apuval, és elaludtunk. 17 órára kellett volna hazaérnem, de már sötét volt, amikor felébredtünk. Anya közben felhívta a rendőrséget, állítva, hogy apa el akart rabolni. Ezután volt egy nagyon csúnya utcai veszekedésük, amikor az apám nyakon vágta anyut. A vége az lett, hogy apa többé nem mehetett anyu közelébe. És anya szerint ez azzal is együtt járt, hogy apa többé engem sem láthat.

Iskolába kezdtem járni, elég jól tanultam. De nagyon hiányzott apa. Kértem anyut, hogy engedjen hozzá, de ő hallani sem akart erről. Azt persze nem tudtam, hogy az apám közben mindent megkísérelt, hogy kiharcolja a láthatást. Levelekben is könyörgött anyunak, de ő nem válaszolt neki, és nekem sem mondta, hogy apa látni szeretne. Nyolcadikos voltam, amikor az apám eltűnt a faluból. Azt hittem, már elfelejtett, és nem is okoltam, hiszen anyu nem engedte, hogy lásson. Középiskolába indultam a közeli kisvárosba, mindennap utaztam. És közben mindig lestem, vár-e rám az apám valahol a buszmegálló közelében. Akkor kezdődtek az álmaim. Szinte hihetetlen, de újraálmodtam szinte minden napot, melyet az apámmal töltöttem kicsi koromban. Csakhogy az álmokban ügyesebb voltam, mint ő — elcseleztem előle a labdát, és rohantam, de csak annyira, hogy utolérjen. Mert olyankor letepert a fűbe, és összevissza dögönyözött. Annyira nevettünk, hogy csuromvizesen ébredtem ilyenkor. Kértem anyut, engedje meg, hogy felkeressem az apámat. Elmeséltem neki, hogy már hónapok óta minden éjjel vele álmodok. Még az is előfordult, hogy álmomban megoldotta azt a matekfeladatot, amelyet nappal nem tudtam megoldani. Anyu azt mondta, az álomba minden belefér, nem kell benne nagyon hinni. Kértem, mondja el, mi az én bűnöm, hogy nem láthatom az apámat. Ezt válaszolta: „Neked, fiam, nincs bűnöd. És nem is téged akarlak büntetni. Apád vétett ellened, ellenünk, nem becsülte meg a szeretetünket, és választani sem tudott közted és a kártya között. Hiába írt nekem leveleket, és könyörgött, hogy láthasson, nem érdemelte meg, hogy a fia szeresse.” Anyu azt mondja, arra várt, hogy nagykorú legyek, akkor megmutatta volna a leveleket. Mivel a dolgok így alakultak, rajtam áll a választás. Oda megyek, ahova a szívem húz. Hogy mondjam meg anyának, akinek nagyon rossz véleménye van az apámról, hogy én felnőttként is kettejük közé kívánkozom? És ennek nincs is különösebb akadálya, hiszen egyiknek sincs és nem is volt a válás után párkapcsolata. Mondja, maga szerint is hazudnak az álmok?