Stephen King klasszikusától pedig garantáltan több ponton is hátrahőkölünk majd ijedtünkben. Gyermekkorunk legszörnyűségesebb rémálma ezúttal szélesvásznon jön el újra, de mégsem attól jó, hogy a gyengébb idegzetűek végig a szemüket takargatják majd.

A film azért működik, mert a remek karaktereket nagyszerű gyerekszínészek formálják meg, ettől lesz lelke az Aznak. A huszonhét éves Bill Skarsgård pedig mesterien hozza a démon/bohóc figuráját. Minden megnyilvánulása hajmeresztő és félelmetes. Talán jó hír, hogy ahányszor félni fogunk, legalább annyiszor nevetni is. Az idei év kétségtelenül legszórakoztatóbb és legijesztőbb alkotása Andy Muschietti filmje, melyre nem túl nagy várakozással ültem be, mégis elégedetten és mosolyogva jöttem ki a moziból. Az eredeti Stephen King-regény mindig is kemény dió volt az olvasók és a forgatókönyvírók számára. A két vaskos kötetből a lufik, néhány aranyköpés és a rettenetes bohóc képe maradt meg az elmúlt évtizedekben mindazoknak, akik jó korán elolvasták. Ami engem illet, ezek inkább a rémálmok és a könyv, illetve az 1990-es tévéfilm okozta gyerekkori traumáim.

Ahogy egy réges-régi Európa Könyvkiadó-kiadás fülszövege írta, az Az hét gyerek története, akik a társadalom számkivetettjei. Valamint egy démoné, aki időtlen idők óta terrorizálja az amerikai Maine állam Derry nevű, fiktív városának lakóit. A regény első felében a fiatalok pusztítják el a gonoszt, majd a folytatásban már felnőtt korukban térnek vissza a tett színhelyére, hogy Azt újra pokolra küldjék. A huszonhét évente visszatérő/felébredő bohóc, miután brutális módon megöl egy kisgyereket, további áldozatokat szemel ki. Gyengeségeikből és félelmeikből táplálkozva teszi pokollá az életüket, amíg meg nem elégelik a terrort, és összefogva fel nem veszik vele a harcot.

Közben a gyermekkor ártatlanságának elvesztése, az első szerelmi csalódások, a beilleszkedés nehézségei és a mindennapok kérlelhetetlensége is hangsúlyos szerepet kap. Nem is csoda, hogy az Azt Stephen King legjobb regényei között tartják számon. Kiforrott, letehetetlen és borzalmasan ijesztő. Azért is, mert egy olyan gonoszról szól, aki a személyes félelmeinkből táplálkozik, ezeket fordítja ellenünk.

A filmadaptáció az ósdi grindhouse horrorok és gyilokfilmek stílusát ötvözi a Kincskeresők és az Indiana Jones esszenciájával, meghintve egy nagy adag Stranger Thingsszel. Ennek pedig igencsak örülünk, hiszen ez utóbbi a tavalyi év legérdekesebb nosztalgiatripje volt a ’80-es évek tarkabarka popkultvilágába. Nagyon emlékeztet az Állj ki mellettem!-re is, mely ugyancsak egy King-kisregény. Itt sincsenek jelen a szülők, és a gyerekek itt sem tudnak mit kezdeni a felnőttek világával. King mindig óriási hangsúlyt helyezett a gyermeki lélekre, a történetnek ezt az aspektusát pedig — szerencsére — Muschietti rendezése is hűségesen megtartotta.

Elég nehéz azt látni és megélni az Azban, hogy a felnőttek több ponton is jóval ijesztőbbek és kegyetlenebbek magánál a gonosznál — az eredeti regényben azért jóval több dolog tanúskodik erről. Stephen King le is írja benne, hogy a „felnőttek az igazi szörnyetegek”. A film megtekintését ez teszi a rémisztőnél is rémisztőbbé, az ijesztgetés csak hab a tortán. Nem számít azonban, hogy hány szörnyű sorsot látunk, az Az sohasem válik szadistává. Ügyesen és tisztán megkomponált jelenetek, sőt, remek zenei megoldások jellemzik. Benjamin Wallfisch zongorabetétei az egyik kísértetház-jelenetben szinte ellopják a show-t, és ami nekünk, magyaroknak még fontosabb: a szinkron is kiváló lett (manapság általában nem ezt érezzük jellemzőnek).

Még két évet kell várnunk a folytatásra, és valószínűleg azután is felkapcsolva hagyjuk majd a villanyt jó néhány héten át.

Nyitókép: Dailiynews.inquirer.net