Átjárás a kultúrák között

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Átjárás a kultúrák között

- Barát István fotójaA 2007. évi Bazsalikom Műfordítói Díjat egyhangúlag Vickó Árpád műfordítónak, szerkesztőnek, az Újvidéki Rádió munkatársának ítélte oda a bírálóbizottság a kortárs magyar és vajdasági magyar irodalom jelentős műveinek több évtizedes színvonalas, szinte programszerű fordí...

- Barát István fotója

A 2007. évi Bazsalikom Műfordítói Díjat egyhangúlag Vickó Árpád műfordítónak, szerkesztőnek, az Újvidéki Rádió munkatársának ítélte oda a bírálóbizottság a kortárs magyar és vajdasági magyar irodalom jelentős műveinek több évtizedes színvonalas, szinte programszerű fordításáért.
Az elismerés átadásakor Harkai Vass Éva, a zsűri elnöke tette fel méltatásában a következő kérdést: nem tudjuk, Vickó Árpádot mikor és miért ejtette rabul a műfordítás és kinek a szövege szólította meg először. Szeretném, ha most megadná a választ!
- Hogy rabul ejtette-e? Nem tudom. És biztos, hogy nem egy szöveg indított meg. Inkább egy hangulat, amely akkor, a hetvenes évek legelején uralkodott Újvidéken, amikor két jelentős újvidéki folyóirat, az Új Symposion és a Polja szerkesztőségei a Katolikus portán, a még ma is meglévő Ifjúsági Tribün második emeletén székeltek, ajtó ajtó mellett. Az egyik mögött ott ült Tolnai Ottó, majd utána Danyi Magdi, aztán Sziveri, a másik mögött pedig Boško Ivkov, később Jovan Zivlak, utána Franjo Petrinović. A Hidat Bányai János szerkesztette, a Letopist pedig Aleksandar Tišma. Ez most olyan távol van, és olyan valószínűtlenül hat a mai körülményeink között. A hetvenes évek során majdnem minden fiatal, a Sympo körül feltűnt költő vagy prózaíró bekerült fordításomban szerb nyelven a Polja oldalaira. Első önálló fordításkötetem 1976-ban jelent meg a belgrádi Narodna knjigában - Böndör Pál kétnyelvű verseskötete. Ennek már huszonöt éve... Ugyanabban az esztendőben került az olvasókhoz, ugyanattól a kiadótól Tolnai Ottó Rovarház című regénye. Most visszatekintve úgy látom, ezzel a két kötettel, különösen Tolnai experimentális, nyelvi játékokkal teli prózájának az átültetésével váltottam ki a belépőt a szakmába.
* A lefordításra szánt művet a saját ízlése és hangulata alapján választja ki, vagy mindig az olvasóközönség érdekét tartja szem előtt?
- Ez a kérdés nem ilyen egyszerűen vetődik fel. Affinitásokról lenne inkább szó, nem is egyes szerzőkre vagy műfajokra vonatkozóan, hanem valamilyen szellemi rokonságot illetően. Kezdettől fogva a magyar irodalom jelentős, modern művei felé orientálódtam. De a nehezebb fordítói utat választottam, a kihívások vonzottak, tehát az, hogy a pontosságra törekedve esztétikailag releváns műfordításokat hozzak létre. Nem gondolok az olvasóközönségre, mert eleve tudom, kevesen vannak azok, akik azt a fajta irodalmat olvassák, amelyet én fordítok. Amikor mérlegelem, mit fordítsak a rendkívül gazdag kortárs magyar irodalomból, és amikor már dolgozom is a fordításon, inkább arra a tíz-tizenöt emberre, barátra, kollégára gondolok, akiket szeretek és tisztelek, és akikről tudom, el fogják olvasni azt, amit a kezemből kiadok. Nem szeretnék előttük szégyenkezni.
* Kik azok a vajdasági és magyarországi magyar írók, akik leginkább jelen vannak a szerb köztudatban?
- Tudatosan törekedtem arra, a szerb szellemi kontextus alakulástendenciáit figyelve, hogy az, amit fordítok, bekerüljön a szerb kultúra vérkeringésébe. Ez néha sikerült, néha nem. Ilyen szempontból volt egy nagyszerű időszak. 1987-ben jelent meg a belgrádi Prosvetában Konrád György Cinkos című regénye szerb nyelven, amely két évvel előzte meg a mű magyar kiadását, és rövidesen az egyik legnagyobb hatású könyv lett az akkori Jugoszláviában. Az első és a második kiadás gyorsan el is kelt a ma hihetetlen 30 ezer példányban. Ezt követték a további Konrád-fordítások: A látogató, majd a Városalapító, 1990-ben és 1991-ben. Hogy Konrád prózája, és valamivel később esszékötetei is, kiváltképpen az 1991-ben Szarajevóban kiadott Az autonómia kísértése, és 1995-ben a Belgrádban megjelentetett Európa köldökén szervesen beépült a szerb kulturális elit tudatába, az leginkább a felsorolt művek idézés-indexéből tűnik ki. Ezek a könyvek az úgynevezett ,,másik Szerbiának”, vagyis a kilencvenes évek során kialakuló független, európai orientációjú szerb értelmiségnek az egyik legfontosabb hivatkozási alapja lettek. A legjelentősebb szerb írók és gondolkodók idézték, és idézik ma is Konrádot. De nemcsak Konrád, hanem a vele rokon szellemű Végel László is ilyen visszhangra talált a szerb kultúrában. Végel a nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes években írásait, kritikáit és könyveit majdnem kizárólag szerb nyelven közölte, vagy pontosabban közölhette, fordításaim révén lett a szerb irodalomban és publicisztikában legtöbbet idézett vajdasági magyar író. De ezt a, gondolom, koherens szellemi vonulatot tükrözik Jászi Oszkár, Bibó István és különösen Kis János és Eörsi István lefordított művei is. Mint említettem, egyes szerzők esetében ez sikerült, másokéban nem. Meglepett például, hogy Esterházy regényei, amelyekkel Európa-szerte hatalmas sikert aratott, a szerb irodalmi nyilvánosságban úgymond észrevétlenek maradtak. Eörsi vaskos, értekező prózája pedig annak idején azonnal széles körű érdeklődést keltett.
* Mai világunkban, amikor felbomlott az értékrend, fontos szerep jut a kultúrák közötti közvetítésnek, de van-e erre egyáltalán igény?
- Ha a felbomlott értékrend visszaállítására törekszünk, akkor az igény magától értetődő. De a puszta, passzív közvetítés nem elegendő. A kultúrák közötti aktív dialógus megteremtését kellene szorgalmaznunk.
* ,,Nem figyeltünk eléggé a másikra, mert ha figyeltünk volna, akkor az írástudók többsége talán nem vált volna a nacionalista idegengyűlölet zavaros diskurzusának szellemi foglyává” - mondta a díjat megköszönve. Mit értett ezen?
- Pontosan azt, amit az előbbi kérdésre válaszolva már érintettem. Azzal, hogy odafigyelünk a ,,másikra”, és kevésbé bámuljuk igencsak elragadtatva saját köldökünket, ha kifinomultabb az érzékünk az ,,idegenek”, az ,,utasok”, a ,,szomszédok” iránt, akkor tudjuk csak jobban és alaposabban megismerni ,,önmagunkat”. Ez a műfordítás lényege. Így kell azt felfogni, a különböző kultúrák átjárásaként, a kultúrák közötti párbeszédként, a másság elfogadásaként, ebből kifolyólag saját átalakulásunkként és egyúttal permanens átértékelésként.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink