Azt hiszem, az életem nem szokványos, és a tetteimet elsősorban azok tudják megérteni, akik hozzám hasonlóan mélységesen vallásosak. Iparos családból származom. Egy épületbádogos műhelye volt az édesapámnak, aki sajnos meghalt, amikor a legfiatalabb öcsém született. Négyen vagyunk testvérek, én második vagyok a sorban, és mindössze kilenc hónappal vagyok fiatalabb a nővéremnél. Utánam még két fiú született, úgyhogy apánk halála után négyen maradtunk anyámnak, aki nem értett sem a műhelyhez, sem az egyéb munkához. Olyan családból származott, amelyben a nőnek az otthoniak kiszolgálása volt a feladata, úgyszólván az élethivatása. Amikor befejeztem a nyolcadik osztályt, azonnal dolgozni kezdtem a műhelyben, melyet apa halála után az egyik régi munkása vezetett. Rengeteget kellett tanulnom, ismerkednem az emberekkel, a szakma csínjával-bínjával. Közben beiratkoztam a szakközépiskolába, és munka mellett idejében be is fejeztem. Ez volt ugyanis a feltétele annak, hogy hivatalosan is átvehessem az üzlet vezetését.

Rengeteget dolgoztam, hiszen el kellett tartanom a családot. A nővérem a középiskola befejezése után azonnal férjhez ment, majd Szerémségbe költözött. Én dolgoztam, gondot viseltem a két öcsémről, és amiben csak tudtam, segítettem anyámnak. Nem sok — voltaképpen semennyi — időm maradt arra, hogy szórakozzak, lányok után járjak. Így fordultam a vallás felé. Arra mindig volt néhány percem, hogy betérjek a templomba egy imára. És a hely csöndje, békéje annyira megfogott, hogy aktívan is bekapcsolódtam az egyházközösség munkájába. A faluban mindenki „jó gyereknek” tartott. Egyházi kirándulások, kolostorok és kegyhelyek látogatásának szervezésében vettem részt, ez pedig teljesen kitöltötte az életemet. Az idő gyorsan repült, én pedig már a negyvenedik életévemet is betöltöttem anélkül, hogy igazi párkapcsolatom lett volna.

Az egyik Fruška gora-i zarándokúton ismertem meg a leendő feleségemet. Első pillantásra megkapott: az aranyszőke haja, az átható kék tekintete, a mozgása. Egy barátnőjével vett részt a kiránduláson, és ő maga is mélyen vallásos volt. Este, amikor a csoportok hazaindultak, megígértük egymásnak, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot. És így is lett. A barátnője révén megismertem az élettörténetét is, ő maga ugyanis nem nagyon akart erről beszélni. Kiderült, hogy hatéves korában elütötte egy teherautó, és a balesetben olyan agysérülést szenvedett, amely bizonyos mértékig érintette a szellemi fejlődését, ráadásul néhány év múlva epilepszia is kialakult nála. A családja — habár a szülei értelmiségiek — nem tudta kezelni a helyzetet. A három gyermek közül a feleségemnek lett volna a legnagyobb szüksége különleges bánásmódra, megértésre, ezt azonban a szülei nem tudták neki megadni. Így fordult ő is a vallás felé, és így találtunk egymásra.

Amikor bejelentettem a szüleinek, hogy össze akarunk házasodni, igyekeztek megértetni velem, hogy a lányuk nem egyszerű eset, és nem lesz könnyű vele élni. Mi mégis kitartottunk egymás mellett, és három hónap múlva az első találkozásunk helyszínén megesküdtünk. A családom — különösképpen az anyám — nem volt elragadtatva a választásomtól, én mégsem bántam meg. Harmadik éve vagyunk házasok, és három nappal ezelőtt a feleségem megszülte a gyönyörű fiunkat. Minden rendben van, az orvosok — akik végigkísérték a terhességét — azt mondják, igazi csoda történt, a baba makkegészséges. És a feleségem is nyugodtabb lett, az anyaság „megszelídítette” a betegségét. Hiszem, hogy életünk folytatása is zökkenőmentes lesz. Minden érző, normális ember kötelessége, hogy átérezze embertársa helyzetét. Minket ez az érzés hozott össze, és ha Isten is úgy akarja, ez is fog bennünket összetartani életutunk végéig.