Egy-egy család sorsáról gyakran olyan véletlenek döntenek, hogy hitetlenkedve hallgatják a róluk szóló történeteket az utódok. Ilyen véletlenszerű események sorozatának köszönhetem én is, hogy vajdasági magyar lettem. Egy egyszerű, hétköznapinak mégsem mondható történet ez, amelyet édesapám mesélt el nekem, és amely az ő apjáról, apóról szól. Hogy miért apó a főszereplője ennek a történetnek? Mert ő volt az, aki döntött, akinek döntenie kellett, és a véletlenek sorozatában megtalálni azokat az utakat, amelyek családja számára az életet jelentették.
T. I., akit a családban mindenki apónak szólított, 1977-ben meghalt, és én csak édesapám meséiből ismerem őt.
- Apó élete egy nagy kaland volt. Otthonról már tizennégy évesen megszökött apja szigora elől. Szerémségi lévén ottani sváb tanyákon szolgált, megtanult németül, majd Németországba ment vendégmunkásnak, de nem tetszett neki ott, így - mivel közel volt a francia határ - átgyalogolt Franciországba, és munkát talált egy farmon. A lovakhoz nagyon jól értett, azokkal dolgozott. Amikor munkára jelentkezett az említett farmon, csak annyit tudott mondani franciául, hogy dolgozni szeretne. A gazda megkérdezte, honnan jött. Apó mondta, hogy Jugoszláviából. - Á, jugoszlávokat nem alkalmazok! - mondta a gazda, de végül mégiscsak megsajnálta apót, és adott neki munkát. Amikor kilenc hónap után a gazda elé állt, hogy kéri a bérét, továbbállna, a gazda kifizette, és csak ennyit mondott: - Ezután csak jugoszlávokat alkalmazok!
- Apó jugoszlávnak vallotta magát?
- Igazából, ahogy mondani szokás, nagy magyar volt - de csak ami a nagypolitikát illeti. A hétköznapokban valódi kozmopolita volt. Rengeteget olvasott, főleg Tolnay világtörténelmét, és már gyerekkoromban arra tanított, hogy nem kell mindent elhinni, amit a múltról mesélnek. Tolnayt hiteles történetírónak tartotta, mert sokszor toldotta meg írásait azzal, hogy ,,ez csak legenda, nem biztos, hogy így volt'. Amikor az iskolában a partizánok hőstetteiről tanultunk, én meg otthon meséltem neki, azt is mindig kétkedéssel fogadta. De sohasem volt szerbellenes, és feltehetőleg ennek köszönhette az életét is a második világháború idején...
- Miért, mi történt akkor? Apó részt vett a háborúban?
- åt nem sorozták be, mivel már a harmincas évei közepén járt. A második világháború idején polgármester volt Kátyon. Tudniillik, amikor visszatért Franciaországból, szép gazdaságot épített ki, és politikai befolyásra is szert tett. Azután, amikor a partizánok felszabadították Kátyot, a kátyi magyar vezetőség minden tagját, így őt is elfogták, bevitték. Úgy mesélte nekem, hogy az utcáról, fapapucsban hurcolták be, ott aztán, amikor megkérdezték, mi a bűne, hallotta, amint egy rendőr ezt mondja: nem elég bűn az, hogy magyar? Ennek ellenére szabadon engedték, mert valaki a szerbek közül kiállt mellette, azt mondta, polgármestersége idején soha nem tett különbséget magyar és szerb között. Talán ennek köszönhette az életét. Amikor azonban kiengedték, és távozás közben szólt az őröknek, hogy ő szabad, azok a kijelentését kétkedve fogadták... Tíz lépést tett meg nyugodtan sétálva, utána cikcakkban futott az első sarokig. Lőttek rá, de túlélte. Azután hallotta, hogy a többieket, a falu magyar vezetőség tagjait mind kivégezték. Egy hónappal a halála előtt mesélte nekem, hogy keserűség tölti el, ha arra gondol, hogy a kivégzettek hozzátartozói azt hihetik, ő árulta el a társait. A rendőrségi meghurcoltatás után egy ideig még Kátyon éltek, de a gyerekeket már nem engedte ki az utcára játszani. A szerb szomszédok pedig szépen csendben, egyenként elvezettek tőlük lovat, tehenet, az egész gazdaság kiürült...
- S ő tétlenül nézte, amint a szeme előtt viszik el mindazt, amit maga teremtett meg?
- Igen, nem tehetett mást. Úgy döntött, északabbra menekíti a családját. Vonatra ült, Zomborba ment, hogy megtalálja a módját, hogyan szökjenek át Magyarországra. Zomborban egy fiákerossal megállapodott, hogy az átvezeti őket, az állomáson találkoznak megbeszélni a részleteket. A fiákeres helyett azonban a rendőrség érkezett meg. A fiákeros feljelentette. Megint bevitték András bátyjával együtt. Ismét szabadon engedték, és ő egy Csonoplya közeli birtokon, a 9. Majon talált munkát. Hazament, felpakolták azt a kevés bútort, ami még maradt, a földjeit szétíratta a családtagjaira, hogy ne kerüljön állami tulajdonba, és útnak indult feleségével meg négy gyermekével.
- Akkor ezek szerint végleg letett arról, hogy Magyarországra meneküljön?
- Nem. A 9. Maj birtokról ismét megpróbált átkelni a határon. De a sors megint megakadályozta ebben. Egy pacséri, szintén Kátyról elszármazott családdal együtt vágtak neki az útnak, a zöld határon át mentek volna, de a másik család négyéves kislánya elveszett a kukoricásban, és sötétedésig őt keresték. Másnap találtak rá a szomszéd birtokon. Apó ezt égi jelnek vette, és ezután már úgy döntött, itt marad a családjával együtt. De két testvére átmenekült, egyikük Ausztriában halt meg, őt a híresztelések szerint egy csetnik szervezet likvidálta már a háború után. Ez az öccse ugyanis magyar csendőr volt.
- Apó - mint mondtad - igen erős magyarságtudattal rendelkezett, tehát valószínűleg fontos volt neki, hogy magyarul iskoláztassa a gyermekeit...
- Nem, épp ellenkezőleg. Ezt nem találta fontosnak. Azt vallotta, minél több nyelvet beszélünk, annál jobb. å magyarul, szerbül, németül, franciául és lengyelül is tudott. Magyarul otthon beszéltek, szerb volt a hivatalok nyelve a szerémségi Inđija környéki tanyavilágban, ahol korai gyerekkorát töltötte, szerbül tanult az iskolában is. Németül a sváb tanyákon tanult meg, ahol lovászlegényként szolgált, franciául pedig kilenc évig tartó franciaországi barangolásai során tanult meg, és lengyelül is, mert ott lengyelekkel dolgozott együtt. Nem volt lokálpatrióta, nem tartotta fontosnak a helyhez kötött életet, de öregkorában gyakran emlegette Franciaországot, sajnálta, hogy nem maradt ott. Látta, hogy jön a háború, akkor pedig mégis jobb otthon... Ezért jött vissza akkor.
- Nem látta mindenki előre a háborút. Hogy lehet az, hogy egy béreslegény ilyen figyelemmel követte a nagypolitikai eseményeket?
- Apó rengeteget olvasott, tájékozott volt, franciaországi tartózkodása idején Pestről rendelte postán a könyveket. Többek között ennek a tájékozottságának, olvasottságának köszönhette, hogy mindig ügyesen feltalálta magát az új, ismeretlen közegben is. Például, amikor 9. Maj birtokra került, nagyon gyorsan haladt előre, a tájékozatlan, műveletlen, Boszniából és Dalmáciából betelepített lakosok körében. Itt fejezte be a kertészeti szakközépiskolát is. Parádés kocsis volt, de sokféle más munkát is rábíztak, többek között raktárosként is dolgozott, benne volt a munkástanácsban, politikai téren is sokáig aktív maradt, de a Kommunista Pártnak sohasem lett a tagja.
- Mesélt-e Trianonról?
- Ó, igen. Megkönnyezte sokszor, mint ahogy a '48-49-es szabadságharcot is. Sokat olvasott róla. Trianont nagy igazságtalanságnak tartotta. Mint mondtam, amikor valamilyen közéleti funkciót töltött be, nem tett különbséget a különböző nemzetek között, de a nagypolitikában magyar érzületű volt.
- A családja származása iránt is igen nagy érdeklődést mutatott...
- Igen, a dédapjáig sikerült kinyomoznia a családfáját. A dédapját T. Istvánnak hívtak, Vas megyéből érkezett erre a tájra, majd Piroson telepedett le, Ládi Klára volt a felesége. Három fia született: Sándor, József és Ferenc, a két utóbbi Amerikába emigrált, Sándor azonban itt maradt, ő apó nagyapja, akit nagyon szeretett. å tanította meg cigarettát sodorni. T. Sándor, akiről később elsőszülött fiát elnevezte, Szerémségben telepedett le családjával együtt, majd az I. világháború után fia és családja északabbra, Kátyra költözött. A II. Világháború után a következő generáció - apó és családja - ismét északra menekültek...
Az én apám a családjával nem költözött még északabbi tájakra, és testvérei is - mind az öten - Vajdaságban maradtak, habár a délszláv háborúk alatt sok vajdasági magyar család keresett magának új otthont északon. Mi itt maradtunk. Apám úgy gondolta, nem fenyegeti közvetlen veszély a családot.
Az apák döntése nyomán teremtődnek otthonok fiaik, családjuk számára, de ezek a döntések sohasem függetleníthetők az adott körülményektől. Otthonunkat ily módon nem mi választjuk, mint ahogyan családunkat sem. Kutathatjuk a múltat, és ha úgy érezzük, nem jó otthon a miénk, vádolhatjuk az őseinket, miért döntöttek így. De véleményem szerint nem ez a dolgunk. A jövőbe tekintve azon kell munkálkodnunk, hogy otthonunk majd gyermekeink számára is otthon maradjon.
Ha majd egyszer a kisfiamnak elmesélem apó történetét, remélem, megérti majd, miért jött haza a dédapja a Nyugatról, amikor fenyegetett a háború, és azt is, miért volt mindenkor a család biztonsága az elsődleges szempont, amikor apáink, nagyapáink döntésre kényszerültek. Remélem, megérti, érzi majd, mit jelent az otthon, amelyet egy család teremt. Mert nagyon rossz, amikor az otthont el kell hagyni, és bizony néha nehéz otthon (meg)maradni, de nehéz az elvándoroltnak is újra visszatérni - mégis a legrosszabb annak, akinek nincs hova hazamenni.