A szerető, felelősségének tudatában levő szülőnek élete végéig van egy olyan legyőzhetetlen késztetése, hogy gyermekei felett repkedjen, és életük minden zűrös pillanatában tanácsokkal lássa el őket. Még abban az esetben is, ha ők erre már nem tartanak igényt. Az alábbi lány történetét hallgatva tudatosodik bennem, hogy a mai fiatalok bizony nem nagyon tartanak igényt a szülők tanácsára. Nem azért, mert nem tisztelik őket, hanem mert gyorsabban érnek, mint korábban a fiatalok.
— Szeretem a rovatban elolvasni egy-egy főleg fiatal történetét, de majdnem mindig az az érzésem, hogy a mesélőnek nincs elég ereje, akarata ahhoz, hogy kezébe vegye a saját sorsát — mondja a jól öltözött, talpraesett, fiatal hölgy —, de lassan magam is rájöttem, hogy ezt megtenni nem is olyan egyszerű. Különösen ezekben a zavaros időkben, amikor rengeteg család hullott szét, amikor majdnem napi rendszerességgel ürültek ki az utcánkban a családi házak, melyekből a lakók útra keltek egy emberibb élet után kutatva. Rengetegen mentek el külföldre a volt osztálytársaim közül is. Az olyan családokban, ahol a nagyszülők élnek, és egészségesek, a család apróbb tagjai náluk maradtak, amíg a szülők meg nem találják a világban azt a helyet, ahol ismét fészket rakhatnak. Az én családom ebben rendhagyó volt. Az anyám harciasabb, életrevalóbb, mint az apám, akinek csak az volt a fontos, hogy legyen meleg ebéd az asztalon, mi, gyerekek — ketten — ne lármázzunk, és ő ebéd után nyugodtan szunyókálhasson egy órácskát. Az anyai nagyszülőket nem ismertem, már nem éltek, amikor megszülettem. Az apáméknak hatalmas udvaruk volt, itt építettek a szüleim egy kétszobás házat, ott laktunk. A nagyszüleim nagyon jó emberek, de olyan régi vágásúak, a nagymama csak a nevét tudja leírni.
A szüleim dolgoztak, a nagymama vigyázott rám és a bátyámra. A batyus szakközépiskolába iratkozott, és a hegesztés lett a szenvedélye. Ma is azt csinálja a munkahelyén, de itthon is. Amikor megnősült, elköltöztek egy közeli tanyára, melyet a felesége örökölt egy gyermektelen nagybácsijától. Ahogy romlott a politikai helyzet az országban, úgy romlott a lakosság életszínvonala is. Apáméknak is megcsappant a délutáni munka, a gyárban már alig dolgoztak. Amikor már nem jutott minden hónapban a rezsiköltségekre, anyám javasolta, hogy amíg a nagyiék élnek, maradhatnánk náluk, ők pedig igyekeznek minél előbb otthont teremteni külföldön. Apám ötlete volt, hogy anyu menjen először egyedül, ő jobban feltalálja magát bárhol. Hát anya elment Írországba. Gimnazista voltam akkor. Emlékszem, volt egy farmernadrágom, egy apámtól örökölt tornanadrágom meg egy sötétkék szoknyám. Lábbelit minden szezonban az ócskapiacon vettünk. Amikor anya dolgozni kezdett kint, eleinte nem sok pénzt tudott küldeni. De nagyon szorgalmas és talpraesett lévén hamar feltornázta magát egy jobban fizetett munkahelyre, és ezután már könnyebb volt.
Minden második hónapban, ha sikerült olcsó repülőjegyet vennie, hazajött, rendbe szedte az otthonunkat, majd ment vissza. De észrevettem, hogy egyre hűvösebben viselkednek egymással anya meg apa. A távolság megtette a magáét. Anya egyedül volt, de apa sokszor kimaradt éjszakákon át is. A nagymama sokat veszekedett vele, szemére vetve, hogy a felesége nem ilyen viselkedést érdemel. Leérettségiztem, sikerült a felvételim az újvidéki Magyar Tanszékre. Volt már rengeteg cuccom, irigylésre méltó is, de nekem egyre kevesebb kellett mindenből, mert állandó hiányérzetem volt. A nagymama egyre lassabb, gyengébb és feledékenyebb lett — megtörtént, hogy összekeverte a fűszereket, melyeket az ételbe tett, odaégette a húst, sokszor nem találta el a WC-kagylót, egyszóval át kellett vennem a szerepét, ha azt akartam, hogy működjünk. Ő szegény mindig tartogatott számomra valamilyen jótanácsot. De inkább én adtam neki tanácsot sok mindennel kapcsolatban. És belefáradtam. Egyre többet álmodtam anyuval, sokszor még a hangját is hallottam álmomban, ahogy betakar, és jó éjt kíván. Volt egy agyonmosott, nagymama kötötte pulóvere, melyet nem vitt magával, hát én tizennyolc évesen ezzel a pulcsival aludtam! Olyan anyuillata volt. Sóvárogtam egy anyu főzte tyúkhúsleves után, mely ott gőzölög a vasárnapi asztalon, közben hallom, ahogy anya mosogat a konyhában. Sokszor olyan elevenek ezek a képek, hogy a konyhába megyek megnézni, talán itthon van anyu.
Én is bekapcsolódtam az egyetemünk aktivitásába, gyalogoltam Nišig, és mindezt meggyőződéssel tettem. Meg is mondtam anyunak a minapi telefonbeszélgetésen: Anyu, gyere haza, most már én is harcolok azért, hogy ismét együtt lehessünk! És azért, hogy végre legyen rend, kerüljön minden a maga helyére. A beszélgetés alatt mindketten sírtunk. Mondtam neki, hogy megelégszem újra egyetlen farmernadrággal, ha azt majd ő mossa és teszi a szekrényembe. Csak legyen itthon, nem kell már miattam aggódni. Úgy érzem, igazán érett vagyok.
