– A minap töltöttem be a 22. életévemet, de az az érzésem, hogy már százéves vagyok – mondja a fiatal lány a könnyeivel küszködve. – Alig értem el a nagykorúságot, Belgrádba mentem, mert ott sikerült a felvételi vizsgám grafikai szakon. Jeles tanuló voltam, de a szülővárosomban nem volt ilyen főiskola, hát nekivágtam az önálló életnek. Egyébként sem származom egy tökéletesen működő kisközösségből, hát nem volt mitől félnem.

Elvált szülők egyetlen gyereke vagyok, pedig egy óriási szerelemből kötött házasságban születtem, melyet egy négyszáz személyes lakodalommal ünnepeltek meg. A lagzi idején én már harmadik hónapja anya pocakjában kuporogtam. Apám szülei egyszerű emberek voltak, főleg a nagymamám nagyon büszke volt a fiára, hogy „benősült” egy jó családba. A nagyapa egy igazán elismert közéleti személyiség volt, a nagyi nem dolgozott, mert anya mellett volt még két gyerek a családban. Anya lakodalmában mondta meg a nagyi anyunak, hogy ő is babát vár, már a terhesség ötödik hónapjában volt. Így esett meg, hogy a legfiatalabb nenám csak néhány hónappal idősebb nálam. Amikor megszülettem, a nagyapa kibérelt egy lakást, mert otthon a család elég hangos volt. Különösen a nagyapa, aki mindig keményfejűen ragaszkodott a maga véleményéhez. Így hát mi hárman, a szüleim és én albérletben kezdtük meg a családi életet. De nem sokáig tartott.

Apámnak csak középiskolai végzettsége volt. Nagyapának ez nem volt akadály, hogy elhelyezze a vejét. De hiába volt minden, semmi sem tart örökké. Hároméves voltam, amikor a szüleim elváltak, és mi anyával hazaköltözködtünk a nagyiékhoz. A tágas családi házban mindenkinek volt helye. Mi a nenussal együtt cseperedtünk, és azt hiszem, hogy a család engem jobban szeretett, mint őt. Ő egy kicsit félénkebb, csöndesebb gyerek volt. Az apám nem sokat törődött velem, pedig nem kötött új házasságot. Anyának nem volt állandó munkahelye, a nagyapa keresetéből éltünk nyolcan. Bizony, nem volt könnyű. Az anyám, azt hiszem, igazából nem is nagyon szeretett dolgozni, mert sok mindenbe belekezdett, de mindent gyorsan abba is hagyott. Nekem rettenetesen hiányzott a család. Az igazi, meleg, a mindent megértő és mindent megbocsátó családi hangulat. Mi család voltunk ugyan, de mindenki élte a maga kis életét.

Nyolcadikos voltam, amikor anya férjhez ment egy elvált emberhez, akinek volt egy nálam három évvel fiatalabb lánya. Egy kicsit a nagyiékkal, egy kicsit a bácsi szüleivel éltünk. De a mostohaapám anya teljesen téves döntése volt, és már a kezdetek kezdetén sántítottak a dolgok. Az illetőnek volt külföldön valamilyen szerény érdekeltsége, és időnként anyával kiutaztak, mert ott valamilyen kísérleti kertészettel foglalkoztak. Én igazából éltem a magam életét, ha anya nem volt itthon. Ő, szegény, nem tudta, hogyan kössön össze bennünket, hát azt csinálta, hogy nekem az égvilágon mindent megengedett. Jó viszonyban voltunk, de sosem értettük meg egymást igazán. Engem mindenki csak nevelni akart, a szeretet valahogy útközben mindig kiszóródott. Emlékszem, anya éppen külföldön volt a férjével, én pedig elhatároztam, hogy darker leszek (aki csak fekete színű ruhát visel – a szerző megj.). Amikor hazaértem, és a nagyapa meglátta a feketére tetovált ajkamat, azt mondta, kiakaszt a ház előtt levő villanyoszlopra. Egyebek között ezért élek Belgrádban már két éve egy fiúval.

El kell végre döntenem, mit is akarok. Két dolgot tartok igazából fontosnak az életemben: az anyaságot és a karriert. De arra már rájöttem, hogy ez nem sikerülhet külső segítség nélkül. Azt hiszem, én ilyen segítséget senkitől sem kaphatok a családban. Anya el van foglalva a saját életével, az anyai nagymama már neveli az egyik nenus kislányát, az apámra pedig az életemben nem számíthattam, hát még a szüleire. Úgy érzem, mindkét kívánságom teljes embert követel, és ha nem lesz az életemben valamilyen jelentős fordulat, akkor mindkét vágyam csak álom marad. Pedig imádom a gyerekeket, és azt mondják, hogy tehetséges grafikus is vagyok. De hiába…