— Kétszer is meggondoltam, eljöjjek-e erre a beszélgetésre — mondja őszintén a férfi. — De úgy éreztem, hogy ilyesmiről szólni kell nyilvánosan, még abban az esetben is, ha a család legrejtettebb piszkos dolgaira derít is fényt. Mert a rosszat csak úgy lehet legyőzni, ha nyíltan beszélünk róla, és harcolunk ellene. Hát én ezzel a vallomással megpróbálom helyre tenni a dolgokat még abban az esetben is, ha kénytelen leszek olyasmiről beszélni, ami nem válik becsületére egyetlen családnak sem. Csak azt sajnálom, hogy nem volt bátorságom ezt megtenni vagy húsz évvel ezelőtt, akkor talán sok minden másként alakult volna a családban.

Munkáscsaládból származom. Az apám kereskedő volt, de szinte végig kirakatrendezőként dolgozott. Ez lehetővé tette, hogy sok emberrel ismerkedjen meg, rengeteget tanuljon másoktól, de emberségből kevés ragadt rá. Tudom, hogy illetlenség szülőről így beszélni, de még ez is több, mint ami jár neki. Ketten vagyunk testvérek, a bátyám nyolc évvel idősebb, aki a bába hibájából csípőficammal született. Biztosan emiatt a családban neki megkülönböztetett helye volt. Soha semmit sem tiltottak neki, ezért vált olyan felnőtté, aki nem tudta, hol a határ. Én nem tervezett gyereke voltam a szüleimnek, azért van köztünk ilyen nagy korkülönbség. Engem már sokkal szigorúbban neveltek. Nekem minden tilos volt, amit a bátyámnak sosem tiltottak. És ha én valami rosszat tettem, azért mindig büntetés járt, a batyusnak pedig mindent el kellett nézni, mert ő „beteg”. Így nőttünk fel.

A bátyám csak az elemi nyolc osztályát fejezte be, többet nem akart. Apám azt mondta, majd kigondol valamilyen munkát, mely a batyusnak is nyújt kereseti forrást felnőttkorára. Én közgazdasági középiskolát fejeztem be, és mindjárt kaptam munkát egy osztrák bank itteni kirendeltségében. Majdnem negyven évet dolgoztam ott le. Van még három évem a nyugdíjig, most új bankban vagyok, de kibírom még ezt a néhány évet. A bátyám is megnősült, elvett egy magához illő nőt, és van két felnőtt gyerekük. Az apám ötlete volt, hogy a bátyám foglalkozzon magányos, idős emberek ápolásával az ingatlanukért. Én kitöltöttem a katonaságot, majd miután leszereltem, megnősültem, és van egy egyetemista fiam. Tudja, múlnak az évek, még azt is megszokjuk, amiről valamikor azt hittük, hogy soha meg nem tennénk. Talán így változunk mi, emberek is, ahogy a környezetünk változik. A bátyám a nősülés után a szülői házban maradt. Amíg anyu élt, ő törődött mindenkivel a házban, ő ugyanis rokkantnyugdíjat kapott. A szomszédok, ismerősök nagyon sok ronda dolgot mesélnek a családomról. Nem akarok erről beszélni, mert valóban vannak emberhez nem méltó dolgok, de azt meg kell mondanom, hogy amikor már sok helyről hallottam az otthon történtekről, kértem apámat, üljünk le, és beszélgessünk el, mert ezek a pletykák ártanak a család hírnevének. Akkor azt mondta, hogy engem arra nevelt, hogy higgyek neki, és ne hallgassak a szóbeszédre. Mert ha egy ház ajtaja becsukódik, csak a család tagjai látják, mi történik a négy fal között. Ha neki nem hiszek, kérdezzem meg anyámat vagy a bátyámat. Anyám csak sírt, a bátyám azt mondta, ha még egyszer eszembe jut kérdezősködni, úgy megver, mint egy koszos malacot. Hát hallgattam.

Anya közben meghalt. És elhunyt a bácsi is, akit a bátyám ápolt. Az ápolást, amíg élt, anya végezte, mert a menye nem szerette az idős embereket, a bátyám pedig undorodott attól, hogy a bácsinál kicseréljen egy pelenkát. Azt is hallottam, hogy apám és a bátyám segítettek a bácsinak a mennyországba jutni, de ezt azért már nem hiszem el. Nem szakítottam meg a kapcsolatot a családommal, de ha szóba kerül, nem dicsekszem azzal, hogy van valami közöm hozzájuk. Én hiszek abban, hogy mindenkinek már előre meg van írva az életútja. Azt is tudom, hogy ezt az utat mindenki úgy járja meg, ahogy tudja, vagy ahogy bírja. Nekem csak az a fontos, hogy útközben ne legyünk egymásnak farkasai, ha már a Teremtő emberként küldött bennünket a földre. Elismerem mindenki jogát arra, hogy maga válassza meg a módját, hogyan akar élni, de iszonyodom attól, hogy ne válogassunk az eszközök között. Hiszen vannak utódaink, gyermekeink, akik csak ezután lépnek be a nagybetűs életbe. Hát ügyeljünk arra, hogy ne szégyelljék, ki fia-borjai. Nincs olyan titok, amely ennél értékesebb.