– Őszintén mondom, idejövet jókat mosolyogtam az úti célomon – mondja a hatvan körüli férfi, és már folytatja is az okkal. – Sosem gondoltam, hogy a nyilvánosság előtt panaszkodok majd a sorsomra, mert mindig úgy éreztem, hogy meg tudok birkózni szinte minden akadállyal, melyet elém gördít az élet. Egyszerű munkáscsaládból származom, az apám fémmegmunkáló szakember volt, anyám pedig – egy kis segítséggel – gazdálkodott azon a 8 hold zsíros fekete földön, amelyet az apjától kapott, amikor férjhez ment. Anyámnak volt valamilyen veleszületett, istenadta okossága, szinte minden helyzetet józanul fel tudott mérni, hát ezért volt igazából ő a családunk feje. Apám jó ember volt, ha szükség volt rá, mindig segített, de igazából sosem érdekelte a földművelés. Engem annál jobban.

Már kicsi koromban ott voltam anyám mellett, tavasztól kezdve, amikor a határban beindultak a mezei munkák. Tízéves voltam, amikor már kezeltem a traktort, hozzá tudtam kapcsolni a szükséges munkagépeket. Azt hiszem, már akkor természetes volt, hogy agrármérnök leszek, ha nagy leszek. A gimnázium befejezése után egyetemre iratkoztam, és idejében befejeztem az agrármérnöki tanulmányaimat. Közben anyámék vettek valamennyi szántóföldet, és az egyetem után azonnal igyekeztem hasznosítani a saját gazdaságunkban mindazt, amit megtanultam. És a magam, de a szüleim legnagyobb örömére is, jól indultam. Nem sokáig legénykedtem. Udvarolni kezdtem egy lánynak, akivel annak idején együtt jártam középiskolába. Az ő szülei dolgoztak, az akkori középréteghez tartoztak. Két lányuk volt, és én az idősebbet két év udvarlás után feleségül vettem.

Alig néhány hónappal a lakodalmunk után meghalt az apám, és az anyámat annyira megviselte az elvesztése, hogy lassan a gazdasággal kapcsolatos munkák szervezését kiengedte a kezéből. Én kezdtem el gazdálkodni, de csak egyedül. A feleségem azt mondta, ő nem ért a földműveléshez, és a kezeit sem akarja tönkretenni. Eszembe jutott, hogy egy mezőgazdasági gyógyszertár megnyitása bővítené a munkakörünket, és egyúttal a feleségemnek is lesz megfelelő munkahelye. Meg is történt a büdös bolt megnyitása, lassan a forgalom is számottevő lett, de akkor bekövetkezett az ország széthullása, az őrült méretű infláció, a gyárak tönkretétele. A polcokról lassan elfogyott minden áru, kiürült a raktár is. Ismerősök segítségével sikerült kapcsolatba lépnem egy olyan műtrágyagyárral, amely még azokban a zavaros időkben is termelt. A környéken csupán az én boltomban lehetett műtrágyát kapni gyári áron. Annyi volt a megrendelés, hogy nem győztem feltölteni a raktárt. Higgye el, abban az időben nekem úgy felszökött a tekintélyem a termelők között, hogy szinte mindent nálam vásároltak. És beigazolódott az a népi mondás, hogy a kutya mindig ott végzi a szükségletét, ahol már van egy rakás. A feleségem sem panaszkodott már, hogy fullad a bolt szagától. Lassan megismerkedtem nemcsak a helybeli, hanem a távolabb élő termelőkkel is. Ma már szinte el sem hiszem, hogy milyen időket élt a családom akkor. Az albérleti lakásból megkezdtük a családi ház építését, Sutomore környékén vettünk egy kis lakást, a tízéves fiamnak és a hatéves lányomnak devizabetétkönyvet nyitottunk arra gondolva, hogy ha leáldoz a szerencsecsillagunk, a gyerekeknek legyen kezdőtőkéjük az élethez.

És amitől féltünk, bekövetkezett. A házunkat még be sem fejeztük, amikor csődbe jutott a műtrágyagyár, mely áruval látott el bennünket. És lassan elkezdett fogyni a tőkénk. Ezt a feleségem nem tudta elviselni. Összemelegedett egy tíz évvel fiatalabb munkással, aki a házunk építésén dolgozott. Én semmit sem vettem észre, annyira igyekeztem, hogy ne menjünk teljesen tönkre. Mire észbe kaptam, a feleségem már egy déli városban élt a fiatalemberrel. Persze, a két gyerek velem maradt. A feleségem beadta a válókeresetet, okként azt hozta fel, nem tud anyagi jólét nélkül élni. A válás után három évig pereskedtünk. Mindent osztani akart. A perekre ráment a bolt, a félig felépült hatalmas családi házunk, 10 hold földem. Az volt a szerencsém, hogy a fiamnak vettem lakást, és annak a felét nem kérte a volt feleségem. Én egy öreglány nagynénémhez kerültem. Anyám meghalt, és az ő nevén levő föld árából lakodalmat szerveztem a fiamnak. Egy ideig a lányom is velem volt, de az anyja addig hívogatta, amíg oda nem költözött hozzá. És azóta sem lépett velem kapcsolatba. Úgy hallottam, hogy férjhez ment, sőt az anyja is, harmadszor, egy Montenegróból származó amerikai nyugdíjashoz. Én már második éve „élvezem” a mezőgazdaságba beleöregedett emberek ún. parasztnyugdíját, kemény 23 000 dinárt. És sokat játszom a fiam három gyerekével: futballozunk, birkózunk. És sokat nevetünk minden csata után. Mert szegényen is lehet elégedetten élni.