home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Amiben nem szabad hibázni
Perisity Irma
2015.09.13.
LXX. évf. 36. szám
Amiben nem szabad hibázni

A hatvan körüli beszélgetőtársam szerint életünk folyamán számtalan feladatot kell felelősségteljesen ellátnunk, de a legnehezebb mind között: szülőnek lenni. Szerinte talán ez az egyetlen olyan „tevékenység”, amely során nem szabad hibázni, mert a legkisebb mulasztás is végzetes következményhez vezethet.

— A feleségem szerint ez a beszélgetés nem hoz megoldást a helyzetünkre — mondja a férfi —, de úgy gondoltam, sok szülő küszködik — ha nem is ennyire nagy, de — hasonló gonddal. A rovatban közzétett írásokban rendszerint a gyerekek panaszkodnak a szülők nevelési módszerére, a testvérek közötti különbségtételre. Nagyon kevés szülő tesz említést róla, hogy mit tapasztal gyermeke részéről. Azt hiszem, ez ezért van, mert ilyenkor elsősorban a szülő hibájáról van szó, olyan mulasztásról, amelyet gyermeke nevelése közben — akaratlanul is, de — elkövetett. Az ember azonban saját hibájáról nem szeret beszélni…

A párommal szerelemből esküdtünk meg, szüleink támogatták a kapcsolatunkat, elég idősek is voltunk már a házasságkötéshez, vagyis minden feltétel megvolt ahhoz, hogy példás családdá váljunk. Úgy is álltunk az egészhez, hogy nálunk minden kifogástalanul működik majd. A kezdetek kezdetén megbeszéltük, szüleink milyen hibákat követtek el, és megfogadtuk, mi hasonlóakat még véletlenül sem fogunk. Én szakmunkásként dolgoztam egy gyárban, a feleségem közgazdasági középiskolát végzett, de sosem volt munkaviszonyban, mert az első gyerek megszületése után azt mondtam, keresek annyit, hogy tisztességesen megéljünk, neki csak a gyerekeket kell nevelnie. Harmonikus, szép házaséletet éltünk. Az első fiam után két évvel megszületett a másik kislegény is. Lassan, de felépült az új családi házunk, melyet berendeztünk, autót is vettünk. Igaz, ehhez munka után sokat kellett maszekolnom, de anyagi gondjaink nem voltak.

A feleségemmel hosszú ideje elemezzük, hol követtük el a végzetes hibát — és azt hiszem, rájöttünk. Az idősebb fiammal a születésétől kezdve bensőségesebb volt a viszonyunk. Elsőszülött lévén mindig és mindenhez egy kicsit több joga volt, mint az öccsének. Megróttuk ugyan őt is, ha az iskolában bajba keveredett, de az ő gyenge osztályzataira mindig találtunk mentséget, a kisebbet ellenben mindig szigorúan megbüntettük. És nem csupán az iskolai ügyekkel volt ez így, az otthoni munkával, később a munkahelyivel is alacsonyabbak voltak az elvárásaink. Még azt is elnéztük neki, hogy olyan lányt vett feleségül, akinek rossz volt a híre. Úgy gondoltuk, szerelmesek, és a lány majd megváltozik a fiam kedvéért. Hát, ő valóban megváltozott, méghozzá jó értelmében, de a fiam néhány év múlva elkezdte felróni neki a fiatalkori zűrös ügyeket. A felesége persze ezt nem tűrte szó nélkül, és arra kért bennünket, mondjuk meg, mit csinált rosszul, amióta a családba került. Mi pedig semmit sem találtunk, amit szóvá tehettünk volna: dolgozott, jó háziasszony és anya volt, velünk is tisztességesen viselkedett. A férjével azonban nem tudott mit kezdeni, hiszen a fiam azt akarta, hogy mindenben, mindenkor neki legyen igaza, a felesége mindig legyen kéznél, ha kávét inna, hagyjon ott csapot-papot, és szolgálja ki, de leginkább: ne legyen önálló, saját véleménye. Mi még ekkor is a gyerekünknek adtunk igazat, mondván: az asszony azért mégiscsak egy kicsit alacsonyabb rendű a férfinál. Eleinte csak vitáztak, később már verekedtek is, és amikor az unokám hároméves volt, a menyünk öngyilkos lett.

A fiunk hazaköltözött az unokával, a tudtunk nélkül eladta a lakásukat, és az utolsó garasig elverte a pénzt — ma sem tudjuk, pontosan mire költötte el, de italra egészen biztosan. Az unokánk iskolába indult, amikor a fiamat kirúgták a munkahelyéről, így az ellátásuk, a gyerek nevelése teljes egészében a mi gondunk lett. Őszintén mondom, ebben az időszakban szólalt meg először a lelkiismeretem, akkor kezdtem összevetni, hogy a szereteten, megkülönböztető figyelmen kívül mi mindent adtunk még az idősebb fiunknak, amit a fiatalabbnak nem. Akkor már ő is nős volt, és arra jutottam: jóformán semmit sem kapott tőlünk.

Az idősebb gyerekemmel próbáltam beszélni. Egy ilyen alkalom után beleegyezett, hogy elvonókúrára megy, de két hónap múlva ismét inni kezdett — sokkal többet, mint korábban. Mindez immár odáig fajult, hogy bennünket is megver, csupán a fiát nem ütötte még meg. Én három éve nyugdíjas vagyok, a juttatásomból azonban nem tudunk négyen megélni, így szinte napi rendszerességgel vállalok alkalmi munkát. A legszomorúbb az egészben mégis az, hogy a családunkban uralkodó viszonyokról szinte senki sem tud — még a nászomék sem, mert a menyem sosem panaszkodott nekik. A környezetem előtt nagyon szégyellem, hova jutottunk, de senkinek sem panaszkodhatunk. A feleségem néha arra is emlékeztet, mennyire megsértődtünk, amikor a rokonaink felrótták nekünk, hogy mennyire elnézőek vagyunk az elsőszülöttünkkel. Mi azonban csak most jöttünk rá, hogy a gyereknevelésben nem szabad hibát elkövetni, mert ez bizony visszaüt, közben pedig félelemmel telve várjuk, mikor rúg ki bennünket a fiunk a saját házunkból…

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..