Álmodj! Repülj! Élj!

Álmodj! Repülj! Élj!

Mindeközben pedig — ha csak egyetlen mód is van rá, muzsikálj! Önmagadnak elsősorban, de ha éppen úgy adódik, akkor mindenkinek.

Nos, igen. A valódi élet morzsalékaival táplálkozó, legújabb tanmesém akár így is végződhetett volna. Afféle fullkoloritos hepienddel, a farizeuskodás viszont mégsem a kenyerem. Már csak azért sem, mert a hajlott hátú muzsikus apókát aligha a világbéke eljövetelének megsürgetése ihleté meg. Kiállni a földalattiban. Egy szál hegedűjével, melynek húrjairól találkozásunk minutáiban ismerős dallamok fodrozódtak körülöttünk. Akkor nem jegyeztem fel, mit is játszott, most meg legfeljebb csak belemagyaráznám. Több, ehhez hasonló helyszín zenei foszlányából gyúrva össze a lehetséges „végterméket”. Hiába, nem tudom hitelesen megmondani, füllenteni pedig juszt azért sem fogok!

„Szomorú vasárnap száz fehér virággal…” — igen, ezt is játszotta valaki nemrég a metropolisz egyik szegletecskéjében. Akárcsak a Kék nefelejcs kezdetű nótát, fatornyos szülőfalum magyar anyanyelvű és szívdobbanású lakosainak himnuszát. A debellácsiakét. Egy olyan korszakból, amelynek egypár szegmensét már mi, későbbi ívásúak is fokozott nosztalgiával emlegetjük, holott… Holott, és ez az egészben a legnagyobb pláne, a citált események zajlásakor, jóformán még le sem pottyant volt fejünkről ama bizonyos tojáshéj.

Szóval, nekünk is úgy mesélték. Továbbadták ráérős, téli alkonyokon. Olykor-olykor. Leginkább a nagyszülők, de ők is szinte észrevétlen véletlenszerűséggel. A tüzelősparherd repedésein keresztül kiszüremlő lángocskák fényétől megdelejezve formálódott zsenge gyermekkorom. Az a korszak, amelyet nem az elektronikus kütyük által felkínált, afféle biciklisleves-ízű programok töltöttek ki, hanem a dal, a hihetetlenül hangzó, mégis elhihető történetek (újra)mesélése. A színek, az ízek, az illatok és a népies hiedelmek összefonódása. Emlékszem, bármikor elkapott a csuklás, nagymamám mindig megjegyezte, ez azért van, mert rosszul csöppent a vér a szívemre. Helyet keresett és fészket rakott bennem e mondása.

S volt egy szomorú dalocska is. Egy, a télvíz idején a sírkertben andalgó, árva gyermekről szóló, melyet ugyancsak anyai nagymamámtól hallottam először. Kemény évtizedek múlásával Eötvös József költeményét egy ismerősöm juttatta el hozzám újra. Glóbuszunk túloldaláról, a nem is oly rég még lángokkal körülölelt kontinensről. Beburkolt, és bár meg sem moccantam, úgy éreztem, a réges-rég elveszettnek hitt álmaim szárnyán kapaszkodom fel újra. Életre hangolódva.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Jegyzet rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Álmodj! Repülj! Élj!
Heti Jegyzet
  • Dudás Viktor
  • 2020.05.27.
  • LXXV. évfolyam 22. szám
Álmodj! Repülj! Élj!
Heti Jegyzet
Facebook

Támogatóink