Állomásokról, ajtókról a Jászai Mari-díjas Kálló Bélával

Állomásokról, ajtókról a Jászai Mari-díjas Kálló Bélával

A Jászai Mari-díjat a napokban veszi át Magyarország szabadkai főkonzulátusán.

Halifaxban játszottam egy maroknyi magyar közösség előtt március 12-én, Lakner Béláék otthonában, az esti órákban, a gulyásleves után. Az előadás végén hangos brávók, öröm az arcokon, álló taps, láthatóan megérintette őket az előadás. […] A szívem tele van, és az övék is. Tóth Peti barátom átveszi a szót: „Holnap Budapesten, a Vigadóban egy neves rendezvény lesz, fontos díjakat osztanak ki, így a Jászai Mari-díjat is, ez egy rangos díj, színművészetért adják. Egyetlen ember nem tud majd ott lenni a díjátadón, hogy átvegye a díjat, mert itt van Kanadában, hogy Önöknek játsszon, aki nem más, mint aki itt áll Önökkel szemben: Kálló Béla.” Nem is igyekszem leírni a lelkesedést, mert nem lehet. Eszembe jut valami: ez most megbecsülés a munkám iránt? A lelkem bőgött, de a szemem száraz maradt, és talán jobb is így. Jászai Mari-díjas lettem. Köszönöm.

A közösségi oldalon ezzel a naplóbejegyzéssel jelentette be Kálló Béla színművész, hogy az egyik legrangosabb színházi elismerésben részesült. Éppen Kanadában játszotta a Petőfi és Arany barátságát bemutató Szabadságharc című darabot. A Jászai Mari-díjat a napokban veszi át Magyarország szabadkai főkonzulátusán.


Kálló Béla (Szalai Attila felvétele)

* Te már, ugye, korábban tudtad, hogy megkaptad a díjat?

— Tudtam, hogy felterjesztettek, ahogyan nagyon sok színház nagyon sok jó színészét, így próbáltam „egészségesen” kezelni. Két héttel a díjátadó előtt kérték a személyes adataimat, illetve kérdezték, hogy vállalnám-e a díjat, ha rám esik a választás. Ekkor eszembe jutott, hogy: mi van akkor, ha tényleg... Aztán Tóth Péter barátomtól, aki tavaly Pro Cultura Hungarica díjat kapott, megtudtam, hogy mindenkitől lekérik az adatokat. No, ez a második kör volt, amikor azt mondtam: á, nem, még mindig a vonal alatt vagyok. Szerdán repültem Kanadába, és az előző napon, a nagy készülődés közepette megérkezett a minisztériumi levél. Az utcán olvastam el, és olyan örömet éreztem, hogy ki tudtam volna bújni a bőrömből! Az volt az első, hogy felhívtam a feleségemet, Lillát, majd felszaladtam hozzá a konzulátusra. A nagy öröm, ölelkezések közepette csak azt hajtogattam, hogy: nem hiszem el, én ezt nem hiszem el, ez tényleg megvan, megkaptam. Ennyire lecsupaszodott a szókincstáram abban az egy órában, az öröm hatmilliószor fölülírta a szavakat. Majd jeleztem, hogy elnézést, nem tudok ott lenni, és kértem, hadd vehessem át a díjat a szabadkai főkonzulátuson, amikor hazajövök Kanadából.

* Meg sem fordult a fejedben, hogy lemondd Kanadát?

— Az szóba sem jöhetett! Nem azért, mert Kanada, Tordát sem mondtam volna le. Van prioritás, és az az előadás lejátszása, nekem ez a hitvallásom.

* S akkor ezzel az örömmel elröpültél az óceánon túlra.

— Óriási öröm volt számomra, hogy egy olyan helyen járhatok, ahol előtte soha, olyan embereknek vihetem el a kultúrát, akiknek a városa csak az idén kapcsolódott be a kulturális vérkeringésbe, és plusz a díj! Az volt a kívánságom, hogy az átadóval egyidejűleg hozzuk nyilvánosságra a hírt, egy maroknyi magyar körében, Halifaxban, egy történelmi helyen, ahová befutott az ’56-os magyarok hajója. Ott, az az este egy különös élmény volt, mert a harmadik generáció tagjai is eljöttek, akik már nem beszéltek jól magyarul, és az előadás meg a díj kapcsán a fiatalok közül hárman olyan dolgokat mondtak, hogy döbbenten hallgattam. Hogy van miből meríteniük, hogy azt látják, ha most nem veszik fel a vértet, akkor egy kanadai férj vagy feleség mellett nem tudják továbbadni a kultúrát, a nyelvet. Valami erős, hihetetlen elhatározás született meg bennük, és ez jó!

* Mesélj a meghatározó dolgokról, szerepekről, találkozásokról, melyek elvezettek a Jászai Mari-díjig!

— Szerepekről beszélni hálátlan dolog, ám ha állomást kell keresni, Johnnyt ki kell emelni. A Johnny fegyverben című monodrámáért érdemeltem ki a Pataki-gyűrűt, ráadásul az volt az első Pataki-díj. Három évig együtt éltem a szereppel, a napi három óra futással, úszással, kerékpározással, kondícióteremtéssel, hogy meg tudjak formálni egy I. világháborús katonát, és annak a végleteibe vinni, ahogyan ez az ember a háborúban meg lett csonkítva. Meg kellett tanulnom, hogy meddig szabad elmenni a szereppel való azonosulás során, hogy ott legyek a borotvaélen, de ne billenjek át. Akkor tanultam meg, hogyan kell felépíteni a szerepet eszköztárában, gesztusrendszerében, mimikájában. Ez volt a nagy belépő, a nagy ajtó a színházi világba 2002-ben. Aztán a következő állomás 2004-ben volt, amikor a körülmények hatására otthagytam a színházat, és megteremtettem a ma is működő színházi műhelyt, G. Erdélyi Herminával közösen, s elkezdtem pedagógiával foglalkozni, azaz egy új kaput nyitottam az életemben. Egy függőségi viszonyból kerültem ki, ami nekem nagyon fontos volt, hogy ne kizárólag művészeti igazgatók és rendezők határozzák meg az életutamat, szerepeimet, hanem saját magam is. Innentől kezdve nagyon sok kiváló színházi emberrel dolgoztam együtt színházon kívül, Bocsárdi Lászlóval, Pataki Andrással… Bekapcsolódtam a Kárpát-medencei véráramba, és ez megmutatta nekem azt, hogy ha az ember kíváncsi, ha tanulni akar, akkor ez megvalósítható. S ami a legfontosabb: széttörtem annak a határvonalait, hogy én csak színész vagyok. Elkezdtem rendezni, díszletet tervezni, mozgással foglalkozni, pedagógusként működni, a színházat a teljes valójában megismerni és megtapasztalni. Már fiatalon is volt bennem egy elégedetlenség, hogy nem tudok mindent megmutatni a színészetemmel, hogy valami van még bennem, ami kikívánkozik. Ha nagyon csúnya szóval akarom ezt kifejezni, akkor ez egy azóta is tartó önmenedzselési folyamat. Ez egy furcsa élet, de nagyon izgalmas, mert nagy tüdővel lélegzem. Viszont soha nem szűntem meg teljes mértékben vajdasági magyar színésznek lenni, innen megyek el és ide jövök vissza.

* Mesélj a családodról is!

— Ez lenne a harmadik állomás, éppen időben kérdeztél rá! Harmincnyolc éves koromban megfeneklettem, de úgy rendesen, amikor azt mondtam, hogy jó, ez a művészet csődje, az életutam csődje, megvolt már egy csomó dolog, melynek meg kellett lennie. Több volt ez mint elfásulás, egy kapuzárási időszakot éltem meg (ezt szörnyű kimondani). Úgy éreztem, már minden ajtót kinyitottam.

* Véges az ajtók száma…

— Ahogy mondod! Egyetlenegy dolog kimaradt: az, hogy fölfelé is van ajtó! De maradjunk a harmadik állomásnál. Amikor ez történt velem, feleségül vettem Lillát. Indiában volt a lakodalmunk, és az a gyönyörűséges egy év egy teljesen más dimenzióba lökött, megmutatta, hogy a színházon kívül is van élet, a színházon kívül is lehet keresni, nem csak belül, ez szárnyakat adott nekem, amit megkoronázott az egy évre rá születő ikerpár, Dorián és Dániel fiaim. Velük egy teljesen új korszaka kezdődött az életemnek, amikor tudatosan kivonultam a nagyszínházból, és átmentem a gyerekszínházba. Oda is a kíváncsiság vezetett, azt a szakmát még nem ismertem, bábszínészként még nem működtem, úgy voltam vele: nézzük meg, mit lehet tanulni. Ráadásul a gyerekeimnek is lehetett színházat csinálni! Néhány évig az életem a gyerekeimnek szólt, velük keltem, feküdtem, új szemeket adtak ehhez a világhoz, általuk kezdtem nézni, csodálkozni, újra kíváncsivá lenni. Nekik köszönhetően fedeztem fel újra, hogy örülni kell, amíg játszol, te is kell hogy élvezd, nem csak a közönség. Aztán a gyerekeim nagyobbak lettek, én pedig 2017-ben visszatértem a felnőttszínházhoz, az Udvari Kamaraszínháznál vagyok jelenleg is, Budapesten.

* És az ajtó fölfelé?

— Ez egy nagyon fontos dolog volt az életemben. Ez volt az a fölfelé fordulás, az isteni ajtó, amely még hiányzott, a hajtómű, mely mindent működtet. Sorra fedeztem fel, Michelangelótól Tarkovszkijig, őrült nagy alkotók, művészemberek életében ezt az isteni keresést. Nagyon sok mindent kipróbáltam az életemben, még színinövendékként átvettük az Újvidéki Színház repertoárját, amikor 1991-ben kitört a háború, és minden férfi színésznek el kellett mennie, majd amikor Soltis Lajos otthagyta a Tanyaszínházat, és átment Magyarországra, azt is az én osztályomnak kellett átvennie. Voltam a KPGT színésze is, ahol külföldi alkotókkal dolgoztam, és mozgásszínházat csináltam, meg magyar nyelvű színházat Belgrád szívében, BITEF-előadást készítettünk egy mozgó autóbuszban. Amikor elpolitizálódott a szakma, és ezt nem voltam hajlandó bevállalni (ez egy családi örökség, édesapám számomra irányadó volt, gerinces ember egész életében), eljöttünk az éppen akkor Kovács Frigyes által alakuló Népszínház társulatába, és Mrożek Örvendetes eseményével elindítottuk az újkori színházat Szabadkán. A fenti ajtó kinyitása egy nagy irányváltás volt, mert addig a forma érdekelt, onnantól kezdve pedig már a téma. Ez a felfedezés teljesen átalakította az értékrendemet, a gondolkodásmódomat, ma már a színházat nemcsak látleletként, társadalmi tükörként látom, hanem azt gondolom, az a célja, hogy megmutassa a lehetőségeket, azt, hogy hogyan érdemes járni ezt az utat, hiszen alternatívát mutatni az embereknek egyre fontosabb a XXI. században.
 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink