home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Állam, társadalom és piac Közép-Európában
Dr. Mészáros Zoltán
2019.08.13.
LXXIV. évf. 32. szám
Állam, társadalom és piac Közép-Európában

Közép-Európa már sokat, sőt sok rosszat átélt, most van itt az ideje, hogy anyagiakban, lélekben és megbecsültségben gyarapodást is megtapasztaljon, csak a hibákat kell elkerülni, a helyzetet megragadni!

Az állam túlsúlya

Az 1989—1991-es rendszerváltozás az állam trónfosztásáról szólt. Igaz, hogy már az előtt aláásta a rendszert a rossz tervezés meg a pénztelenségből következő pénzügyi függés, de a rendszerváltozás előtt az állam vezetőinek volt meghatározó szerepük egy-egy kelet-európai országban. Minden egy központba jutott, és a döntéseket az állam hozta meg. Az okosabbak szakértőket is alkalmaztak, de ami a modern gazdaságirányítást illeti, a nyugatiak előnyben voltak, sőt Keleten a könnyűipar szerepét is rosszul ítélték meg. Az állam mégis sziklaszilárd volt, az erőszakszervezeteket kontroll alatt tartotta. A rendőrség/csendőrség, a katonaság, a határőrség mind a helyén volt, és mind a parancsot teljesítette. Ez a legdurvábban a két Németország esetében érződött, ahol százakat lőttek le a határon, mert át akartak szökni Kelet-Németországból (NDK) Nyugat-Németországba (NSZK). Az NDK-ban még azt is meg akarták mutatni, hogy emberként micsoda fölényben vannak. Ezt a sport által tették. A sportolóknak olyan szereket adtak, amelyek végzetes következménnyel jártak, visszafordíthatatlan betegségeket idéztek elő. Lengyelországban sem kellett a hadseregnek sok idő, hogy szükségállapotot vezessen be 1981-ben tankostul, katonástul, mindenestül, de a legjellegzetesebb a román állam működése volt. A román állam és Nicolae Ceaușescu valójában mindent megvont Románia lakosaitól, a boltokban alig lehetett bármit is venni, a tv-ben pedig szinte csak ő szólhatott. Ironikus, hogy korszakának utolsó képkockái azok voltak, amikor meglepődött az ellene tüntetők tömegétől. Aztán gyanús gyorsasággal kivégezték.

Egyszóval az állam túlsúlya tragédiába és összeomlásba vezethet egy országot. A legfrissebb példa Venezuela. Mindezt felismerték — némi szovjet fenyegetés után — a jugoszláv kommunisták, és az állam helyett a társadalom jelent meg mint tulajdonos és szervező.

 

A társadalom mint tulajdonos

A társadalmi elosztás igazságosságának vágya nagyon régi, viszont az anarchisták és a kommunisták adtak neki némi elméleti hátteret. Jugoszláviában Sztálin nyomásának ellenében Milovan Đilas, Edvard Kardelj és Boris Kidrič gondolták át, illetve vezették be. Persze Tito is ott volt a háttérben. Nagyon gyorsan kiderült, hogy az emberek tudata nincs azon a szinten, hogy a szocialista önigazgatás működésbe léphessen. Egyszerűbben mondva: a társadalmi tulajdon tényleges bevezetése azt eredményezte volna, hogy a munkások mindent hazavittek volna a gyárból. Igaz, hogy Nyugaton érdeklődve figyelték a törvényt is, és a megvalósulását is, sőt olyan kísérletek is voltak, hogy Nyugaton is bevonják a munkaerőt azzal, hogy érdekeltté teszik a termelés fokozásában azáltal, hogy nemcsak fizetést, hanem részvényeket is adnak az alkalmazottaknak.

Mégis, ez az elmélet sem Jugoszláviában, sem máshol nem válhatott meghatározóvá. Nyugaton a kisrészvényesek igazából nem szólhattak bele az üzemek irányításába, mert erről a nagyrészvényesek döntöttek. Jugoszláviában pedig a szocialista önigazgatás sohasem működött, hiszen a gyárak igazgatói és jogászai formálissá tették az egészet. A munkástanácsi ülések egyszerű „bólogató János” ülésekké váltak, ahol a jogászok és a közgazdászok elmagyarázták a munkásoknak, mit és miért kell megszavazni. A szocialista önigazgatás Jugoszlávia eltűnésével megszűnt, és a társadalmi tulajdon ismét állami lett.

Más szocialista országokban is valami hasonlóval próbálkoztak, csak nem munkás-önigazgatásnak nevezték, hanem háztáji gazdaságnak, gazdasági munkaközösségnek (GMK). Minden kelet-európai országban a rendszerváltozásokig folyamatosan nőtt a társadalom nyomása, a jobb és boldogabb élet igénye. Ennek meg is lett az eredménye: a szocialista táborból a ’70-es évektől sokan eladósodtak, és így legyengülve kerültek a „szabad” piac dzsungelébe. Az egykori Jugoszláviában is a pénzügyek miatt kezdődtek az éles viták.

 

A szabadpiac csapdái

A szabadpiac mindig csak elméletben létezett. A középkori piacok vagy egy nemes, vagy egy nemesi jogokkal felruházott város irányítása alatt álltak. Aztán megjelent a piacok magasabb formája, a tőzsde, mely szintén nem volt szabad, mert csak bizonyos személyek kereskedhettek — de mégis hatékony volt, mert nagyobb összegekre lehetett üzletet kötni, hosszabb időtávra. Érdekes, hogy a tőzsdék az újkor, illetve a tőkealapú gazdálkodás kezdetét is elhozták. Aztán a tőzsdéken egyre újabb szabályokat vezettek be, így itt ma már csak magasan képzett, kiváló képességű emberek dolgoznak, ami persze nem garantálja azt, hogy soha nem buknak bele egy üzletbe. Közben létrejöttek a nagy cégek és portfóliók is. A portfólió különféle jól összeválogatott értékpapírok összessége, és általában nem a legnagyobb hasznot hozza, de nagy valószínűséggel hasznot hoz. Ha valakinek elég nagy a portfóliója, akkor annak hozamából úgy élhet, úgy fogyaszthat, hogy semmit sem kell tennie (vannak ilyen egyének, csoportok és államok is). Már régen a nagytulajdonosok határozzák meg egy-egy tőzsde dinamizmusát, árfolyamait, ám néha nekik is kicsúszik a kezükből az irányítás, a legutóbbi ilyen eset 2008-ban volt, amikor az egyik nagybefektetőről kiderült, hogy csaló, és a papírjai mögött nincs érték. Azért tudott sokáig csalni, mert az ingatlanok nagyon túl voltak értékelve.

1990 körül a kapitalizmus egy új szakaszába lépett, maga alá gyűrte a „létező” szocializmust, és a kommunizmus ideológiája valójában megszűnt. Igaz, hogy elvben Kínában, Vietnámban, Észak-Koreában és még néhány helyen szocializmus van, de ami Kínát illeti, az egy központból irányított szuperkapitalizmus, melynek alapja a konfuciánus etika, és mely pillanatok alatt világelső lesz abban, amiben akar, mert a szabadalmakat nem ismeri el, és amit lehet, azt lemásol, majd továbbfejleszt. Ezenkívül a szabadpiac bajnoka is, a selyemutat újra megpróbálja működtetni, továbbá a szaloniki kikötőt és Közép-Európát is össze akarja kapcsolni autóutakkal, gyorsvasutakkal. No de most nem Kínáról van szó, hanem a „szabad” piacról, melyen már réges-rég túl vagyunk. Egyszerűen az történt, hogy a világ tőzsdéin olyan szereplők bukkantak fel, akik meghatározzák a többi kisebb szereplő helyzetét. Ez minden, csak nem szabadpiac, inkább érdekvezérelt, nem nyilvánvaló szálakkal összefűzött csoportok üzleti tevékenysége. Sokszor átláthatatlan taktizálásról van szó. Ráadásul a különféle tőzsdeindexek (hogy hol nőnek, csökkennek az eladások és az árak) hatással vannak más tőzsdékre is. Sokáig elég volt a Wall Streetre figyelni, de már ennek a korszaknak is vége, hiszen nagyjából azt mondhatjuk, hogy az euró valamelyest csökkentette a dollár szerepét a világban, a kínai valuta esetében pedig nincs hivatalos, bevett átváltási árfolyam, noha Délkelet-Ázsiában jócskán kereskednek vele.

Donald Trump, az USA elnöke érzékelhette, hogy a világkereskedelem és a világcégek túlnőtték országát, viszont az USA célja, hogy továbbra is mindenki az általa meghatározott játékszabályokat tartsa be. Obama idején ez mint óhaj és javaslat volt megfogalmazva, Trump azonban az „elsőnek Amerika” (America First) jelszó szellemében jár el, ami zaklatott világgazdasági helyzetet eredményez. Már kijelenthetjük, hogy szabadpiac nincs, a protekcionizmus viszont növekszik. Önmagában egyik sem rossz, ha munkahelyeket teremt vagy ment meg, esetleg a természetet védi. De azt jó lenne tudni, hogy a világgazdaságot irányítók számításában hol van az ember.

 

Hogyan beállítani, finomhangolni egy kelet-európai politikai rendszert?

Ha a fenti kérdésre tudnám a választ, akkor egészen biztosan máshol ülnék. Mégis megállapíthatjuk, hogy ahol az állam túl gyenge, és a társadalom elemi ösztönei csillapítatlanul jelennek meg, és ezt bármilyen célból kielégíti, ott a rendszer nem stabil — ilyen állapotokat mutatnak ma a dél-európai demokráciák (Görögország, Olaszország, és ilyen volt az egykori Jugoszlávia is) —, ezenkívül a tőkeérdekeknek is ki van szolgáltatva. Ha valahol az állam túlsúlya érvényesül, ott előbb-utóbb felbukkanhat egy diktátor. Ahol viszont a politikai rendszer kedvez a vagyonok felhalmozásának, ott az túlnő magán az államon és annak politikai rendszerén, majd pedig elkezd a maga szabályai szerint működni. Ez látható az USA-ban és Nyugat-Európában. Azt hiszem, hogy a világon összesen két politikus van, aki kézben tudja tartani országa gazdasági rendszerét: Hszi Csin-ping kínai és Vlagyimir Putyin orosz elnök, és nem válogatnak az eszközöket illetően. Az összes többi országban figyelembe kell venni a gazdasági korlátokat, az eladósodást, a nagyhatalmak óhajait. Sajnos az USA — melynek függetlenségi nyilatkozata az egyik legjobb szöveg, melyet ember valaha írt — sem számolhatott a mérhetetlen gazdagsággal és a multinacionális cégekkel. Ezért a szöveg szép ugyan, de csak az elvei érvényesek. Maga az USA is tehetetlen a mérhetetlen gazdagsággal szemben, mely úgy röpteti a pénzét a beruházások, az adóparadicsomok és a személyes bankszámlák között, ahogy csak tudja, és a gazdagság mostani működése egyre nagyobb gazdagságot generál a gazdagoknál. Egyúttal viszont azt is látjuk, hogy ez a működés „lebont” egyes társadalmakat, országokat, másrészt tönkreteszi a bolygónkat.

Mélyen hiszek — mert örök naiv vagyok — abban, hogy sok gazdag embernek és politikusnak számítanak a társadalmi folyamatok, vagyis az emberi értékek. Abban is hiszek, hogy megtalálhatják a közös nyelvet, és együtt gondolkodhatnak. Emellett azt is hiszem, hogy a társadalom nem arctalan tömeg, és lehetnek értelmes céljai, melyekre a politikum odafigyelhet, a világ gazdagjai pedig rábólinthatnak. Azt is hiszem, hogy az egyházaknak is meg kell nyilatkozniuk gazdasági kérdésekben, sőt részt is kell venniük bennük. A történelemben számos példa illusztrálja, hogy ezzel át lehetett segíteni az embereket, sőt az emberiséget egy-egy krízisen.

Viccesen azt szoktam mondani, hogy akkor lesz jó élet ezen a bolygón, ha mindent robotok gyártanak, és az emberek egyik fele szolgáltatásokat végez, illetve tartós termékeket (mosógépet, autót) javít, a másik fele pedig azon gondolkozik, hogy mi az, amit még robotok csinálhatnának. Nem tudom, hogy Kínában pontosan mit gondolnak, de a napokban érkezett a hír, hogy minden eddiginél több fiatalt küldenek külföldi egyetemekre, miközben köztudomású, hogy Indiában többen járnak főiskolára, egyetemre, mint amennyi lakosa van az USA-nak. A tudáson túl azonban valamilyen morális felépítmény, illetve alap is szükséges lenne, azaz nemcsak a bankókat és a kamatokat kellene számolni, hanem az embereket is. Egy cég erejét nemcsak a pénzbeli értékével és profithozamával lehetne leírni, hanem az alapján is, hogy hány embert foglalkoztat. Ennek pedig hatása lehetne az adóterheire, csak ezt fel kellene ismerni, és jól reagálni a politikum oldaláról.

A történelem terhe, a kedvtelen egység, a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa), mely a szovjet vezetésű gazdasági közösség volt, a romboló széttagoltság (mely az I. világháborúban megteremtette a kölcsönös bizalmatlanság légkörét) tapasztalata manapság válhat Közép-Európa előnyére.  A rendszerváltás körüli „államlebontás” meghozta az eredményét, mely a szétesettség, a dezintegráció felé lökte az államot és a társadalmat is, ez is értékes tapasztalat. A felhalmozott tapasztalat okán Közép-Európában a politikusok képesek rugalmasan gondolkodni, akár gazdaságról és pénzügyekről van szó, akár politikáról, államról egyházról, közszolgálatiságról, akár a nagyhatalmakhoz való pragmatikus viszonyulásról. Hiszen mindezek buktatóit kitanulták az elmúlt évtizedekben, és mára nagyjából mindenki tudja, hogy érdemes együttműködni. A rendszerváltás ideje óta a térség társadalma is sokat tanult. Magyarországon és Szerbiában például ma már minden második ember tudja, hogy a kölcsön biznisz, nem pedig ajándék, és ha lehet, akkor nem kell kölcsönt felvenni, sem az államnak, sem az egyénnek. Jó az, hogy a V4 politikusai — pártérdekektől függetlenül — jól látják a térség érdekeit.

A térségben a legnagyobb ugrást Szlovákia valósította meg, a Mečiar utáni időszakban az autógyártók revitalizálták a nehézipart, és ettől nőtt az életszínvonal. Egyébként a lengyel gazdaság a legstabilabb, mert ott úgy gondolkodtak, hogy amit otthon meg lehet termelni, azt otthon termeljék meg, illetve adják el, ezenkívül kiválóak a kapcsolatai az USA-val. Csehország nagyon jól élt a geopolitikai helyzetével, így a német és egyéb tőke meghatározó, egyúttal életszínvonal-emelő tényező is. Magyarországon a társadalmi igények letapogatásában jutottak a legmesszebbre, és okos költségvetési számításokkal megtalálják a „szabadpiaci réseket”, ahol az állam segíteni tud a még mindig társadalmi feszültségekkel (szegénység-gazdagság) küzdő országban. A V4-ek minden számítás szerint Európa leggyorsabban fejlődő régiója lesz. Ebbe a gyorsvonatba próbál Szerbia is beszállni, és van rá esély, hogy bejut, sőt arra is, hogy az ősi borostyánút mai változata is kiépül, mely észak-dél irányból köti össze az államokat Görögországtól Észtországig. Szerbiába most viszonylag sok tőke érkezik, de egyelőre iszonyúan alacsonyak a bérek, ez nyilván változni fog.

A fenti kérdések és sikerek ismeretében a politikum szférája jó döntéseket hozhat, amitől az emberek, azaz a társadalom jobban érezheti magát. Az állam mint visszatérő szereplő újra fontos regulációs szubjektum lesz (ez történik Magyarországon), tárgyalópartnere a nagytőkének, befolyásolója a „szabad” piac tőzsdéinek, hogy létrejöhessen a harmonikus együttműködés. Azt azonban csak remélhetjük, hogy a különféle szereplők meg fogják érteni, mennyire avatkozzanak be, illetve mennyire fékezzék magukat.


A nyitókép illusztráció: Pixabay.com

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..