home 2024. március 19., József napja
Online előfizetés
Akit megcsapott a mozdony füstje
Tóth Lívia
2018.07.29.
LXXIII. évf. 30. szám
Akit megcsapott a mozdony füstje

A zentai Tripolszki Dalibor szenvedélye a vasút.

Azon sem sértődik meg, ha rögeszmének vagy megszállottságnak nevezzük azt az érzést, amely már évtizedek óta arra készteti, hogy rajongjon a vonatokért, és gyűjtsön mindent, ami a vasúttal kapcsolatos. Azt mondja, vannak, akik bolondériának tartják, ám számára ez sem gond.

— Én mindig itt laktam a vasút mellett, Zentán, az Újfaluban, ahol az utca végén ment a vonat. Nekem mindegyik szerelvény nagyon érdekes volt. Kisgyerekként, ha meghallottam a dudálást, rohantam ki a sarokra, és teljesen megbabonázva számoltam a vagonokat, néztem a mozdonyt. Amikor az állomáson a gőzmozdony végezte a tolatást, képes voltam órákon át ott állni, és tátani a számat. Néha beengedtek a mozdonyba, aminél én többet nem is kívántam, hiszen ez volt minden vágyam. Ma sem tudom megfejteni, honnan ered a vasút iránti vonzódásom. Nagy szerencse számomra, hogy jelenleg a vasúton dolgozom, így a hobbim egyúttal a munkám is. Moldova Györgynek van egy könyve, a címe Akit a mozdony füstje megcsapott. Én ezek közé az emberek közé tartozom, viszont engem nemcsak megcsapott, hanem belém is ívódott, és kimoshatatlanul bennem van azóta is. Érdekes, pályaválasztáskor fel sem merült bennem, hogy a vasúti szakközépiskolát válasszam. Gimnáziumba iratkoztam, szerintem csak azért, mert nagyon sok minden érdekelt, és nem tudtam, mi akarok lenni. Később külföldön is éltünk néhány évig, aztán hazajöttünk, és amikor a szülői házat renoválgattam, a mesterről, aki a fürdőszobánkat csinálta, kiderült, a vasúton dolgozik. Beszélgettünk, és mondtam neki, ha lesz szabad munkahely, értesítsen. Egyszer szólt is, hogy ha komolyan gondolom, jelentkezzek a pályamesternél. Ez 2000-ben történt, fel is vettek, azóta ott vagyok, és eszem ágában sincs otthagyni. Pedig Zentán bezárták a pályafenntartási szakaszt, ezért most naponta utazom Szabadkára, ám nekem ez sem gond. Ha az anyagi vonzatát nézem, nem egy álommunkahely, viszont ehhez kell az a bizonyos megszállottság, amely bennem megvan. Azok közé a kevesek közé tartozom, akik szeretik a munkájukat, sőt, ragaszkodnak hozzá. A szabadkai vasútállomáson a pályafenntartásnál vagyok munkavezető. Kár, hogy hagyják tönkremenni a vasúti közlekedést, pedig a Szabadka—Zenta—Óbecse vonal 1889-ben, vagyis lassan 130 éve épült, és ugyanakkor jött létre a Zenta és Horgos közötti vágány is.

* Te valójában mindent gyűjtesz, ami a vasúttal kapcsolatos, kutatod a vasúti közlekedés történetét, fotózol, újságcikkeket írsz... 

— Egyelőre a magam örömére gyűjtöm a régi vasúti relikviákat. A kertben van a saját múzeumom, 2009 óta foglalkozom vele aktívan, építgetem, állandóan teszek hozzá valamit. Én ezt értékmegőrzésnek tartom, hiszen a tárgyakat, melyekhez hozzájutok, megtisztítom, javítgatom, ha kell, átfestem és kiállítom. Ha valakit érdekel, és eljön hozzám, szívesen megmutatom a szerzeményeimet. Vannak cseretársaim itthon és Magyarországon egyaránt. Emellett minden jöhet, ami köthető a hazai és a magyarországi vasutakhoz, legyen az könyv, újságcikk, fotó, térkép, régi menetrend… A házban a szekrények is tele vannak a gyűjteményemmel, és remélem, még sok mindennel sikerül bővítenem, csak nagyon fogy a hely. 

* A családod jól tűri ezt a mániádat?

— Igen, a gyerekek hallgatólagosan tudomásul veszik, a feleségem örül neki, ha valami új tárgyat szerzek, szívesen meghallgatja a történetét. A családommal 2006 óta veszünk részt a Tour de Délvidék kerékpártúrán — azt hiszem, csak két évet hagytunk ki —, én természetesen mindenhol a vasutat, az állomást keresem, fotózom. A nagyon modern állomások nem tetszenek, viszont a szép, régi épületek igen, különösen, ha fel vannak újítva. Az idén végre teljesült egy régi vágyam, bekerültem ugyanis a gyomirtó vonat csapatába: egy szerelvény minden évben végigjárja a szerbiai vasúthálózatot, és vegyszerrel leszórja a sínek melletti, közötti területet. Elmondhatom, hogy fürdöttem az élményekben, hiszen lementünk egészen a montenegrói és a koszovói határra, valamint eljutottunk a horvát és a román határig is.

Kiderült, Dalibor rendszeresen ír az Indóház című vasúti magazinnak (www.iho.hu), és az augusztusi számban öt oldalt kapott, hogy bemutassa a gyomirtó vonat útvonalát. 
 


 

* Egy pillanatra térjünk még vissza a bicajozáshoz. Ha rákeresünk a neten a nevedre, a legtöbb írás arról szól, amikor 2016-ban hárman elkerékpároztatok Marseille-be, a labdarúgó-Eb egyik helyszínére, ahol a magyar válogatott játszott.

— Én nem a foci miatt mentem, hanem a kihívás, a társaság és a buli vonzott — mondja, miközben elindulunk az udvar végében levő múzeumhoz, mely valójában egy vasúti átkelőhely bakterházzal. A sorompó le van engedve, megkerülném, ám vendéglátóm figyelmeztet: — Várj, majd beengedlek!

Felhúzza a rámpát, amit a megfelelő hangjelzés kísér, és a síneken áthaladva belépünk az épületbe.

— Ez egy bakterház, vagy más néven őrház, hiszen a bakter szó német eredetű, és valójában őrt jelent. Én építettem, autentikus, viszont egy kicsit kisebb, mint kellene, mert ennyi helyem volt. A teljes berendezést szeretném rekonstruálni, addig is itt tartom azokat a tárgyakat, amelyek a szabadban esetleg tönkremennének.
 


 

Körülnézve telefonokat, lámpákat és más, számomra ismeretlen készülékeket látok, a falon Európa vasúti térképe, valamint egy működő óra, mely — mint megtudom — minden fél és egész órában kongat. Kint váltóállítók, jelzőberendezések, szerszámok stb. találhatóak.

— Büszkeségem ez a hajtány, mellyel valamikor a pályamester járta be a vonalakat. Hogy a táblán miért Apátfalva áll? Ilyet kaptam. A legújabb szerzeményemet Óbecsén láttam meg, ez is a váltóállító része, és nagyon kellett nekem, mert az 1889 évszám van rajta.

Miután bevallom, hogy elsősorban makettekre számítottam, a házigazda nevetve megjegyzi:

— Azokat is gyűjtöm, és ha valakinek van otthon felesleges, szívesen elfogadom. A modelleket egyelőre dobozokban tartom, egyszer majd építek egy terepasztalt, ahhoz azonban előbb rendbe kellene tenni a padlást.

A fotózás után elköszönök, Dalibor pedig gondosan leengedi utánam a sorompót.


A szerző felvételei

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..