Aki hisz a csodában…

Aki hisz a csodában…

…azzal a csoda meg is történik — mondja a negyven körüli asszony. Mónika életében valóban számtalan mesébe illő dolog történt, de mindez nem bizonyítja azt, hogy csodák valóban léteznek. Vagy talán mégis? Annyi biztos, hogy a hitnek ereje van.

— Látom az arcáról, hogy maga sem hisz a csodákban, de ha meghallgatja a történetemet, lehet, megváltozik a véleménye — mondja mosolyogva, magabiztosan. — Nem akartam fényképalbumot hozni a találkozóra, pedig lehet, hogy kellett volna, a régi fotók tanúskodnak ugyanis arról, milyen voltam gyermekkoromban. Az apám szokta mondani, hogy rút hernyónak születtem, és pillangó lett belőlem. No, ebben jó adag atyai jóindulat van, de hogy valóban nagyon sokat változtam, az tény. Második gyerek vagyok, van egy három évvel idősebb nővérem, aki rendkívül szemrevaló. És talán éppen ezért lett elkényeztetett, beképzelt, aki azt hiszi magáról, hogy neki mindent szabad. Nem csodálom, hogy a két gyerek ellenére a férje már néhányszor megpróbált elválni. De a nővérem pontosan tudja, mikorra időzítse a „jobbik felét”, és mindig kibékül vele a férje. Én már nem voltam olyan szerencsés, mint ő. Talán azért, mert az apám az ő születése után inni kezdett. Sosem volt tök részeg, de józan sem. Nem volt agresszív, de az élet nem volt leányálom mellette. Anyám azért vállalta a második gyereket, mert meg volt győződve róla, hogy ha apának szül egy fiút, a házasságukban minden rendbe jön. Hát nem így lett. Világra jöttem én, és ahogy mondani szokták, már ha csak az egyik szülő is alkoholista, a gyerekei rendszerint valamilyen sérüléssel születnek. Hát én is „hibás áru” voltam. A testem láthatóan aránytalan volt, és ahogy nőttem, ez egyre szembetűnőbbé vált.

Arról nem kell külön beszélnem, mert köztudomású, hogy a gyerekek nagyon őszinték, ha valakiről véleményt mondanak. Így volt ez velem is. Amikor iskolába indultam, nagyszámú tagozatba jártam, ahol több volt a fiú, mint a kislány. És a fiúk nem őszinteségből, hanem gúnyból hájfejűnek neveztek el, mert valóban nagy volt a fejem a testemhez viszonyítva. Nagyon sokat szenvedtem emiatt, a szünetekben nem akartam kimenni az osztályból, de lassan megszoktam, hogy nem csak az iskolatársaim, hanem a járókelők is megbámultak. A szüleim rengeteget vittek orvoshoz, de semmilyen betegséget nem diagnosztizáltak, sőt az intelligenciahányadosom is átlagon felüli volt. A nővérem úgy szégyellt engem, hogy ha véletlenül egyszerre értek véget az óráink, képes volt előrerohanni, hogy ne kelljen velem mennie haza.

Az általános iskola befejezése után közgazdasági középiskolába iratkoztam, kereskedőként végeztem. És közben, minden orvosi vagy bármilyen más beavatkozás nélkül, a külsőm teljesen megváltozott. Nem lettem sudár termetű, de furcsa módon minden a helyére került. És ahogy idősödtem, egyre formásabb lett a testem. Már a fiúk is megfordultak utánam, de én meg voltam győződve, hogy mindez csak egy fázisa a felnőtté válásomnak, és a végén mégis hájfejű leszek. Nem így történt.

Az iskola befejezése után mindjárt állást kaptam a szakmában, és gyorsan fel is találtam magam. Lassan megtanultam öltözködni, ki tudtam választani, mi számomra az előnyös, és kezdtem magam jól érezni. Húszéves voltam, amikor megismertem a férjemet. Ugyanabban a vállalatban dolgoztunk, ő a raktárban anyagmozgató volt, napi rendszerességgel találkoztunk, eleinte csak mint kollégák. A munkatársaim mesélték, hogy nős, van két gyereke, de nagyon rosszul él a feleségével, aki állandóan megcsalja. Egy év is elmúlt, mire összemelegedtünk. Megszállottan hittem abban, hogy mi egyszer közelebb kerülünk egymáshoz anélkül, hogy bárkinek fájdalmat okoznánk. A hitem nem volt hiábavaló. Elváltak, és a két gyereket a férjem kapta meg. Néhány hónappal a válás után összeköltöztünk. Eleinte egy csöppnyi, bútorozott szobában laktunk. Anyuék annak idején házat vásároltak a nővéremnek a férjhez menése után, ezért amikor én estem teherbe, nekem is vettek lakást. A férjem két fia is velünk élt. Akkor esküdtünk meg, amikor a közös fiunk kétéves volt. Alig voltunk húszan az esküvő utáni ebéden, melyet az előző éjjel én főztem meg. De minden nagyon szép volt. Sajnálom, hogy nincs itt a fénykép, melyen a férjem és a három „kislegény” áll körülöttem. Azóta kering anekdotaként a családban, hogy egyszerre négy férfinak esküdtem hűséget. Én mindig hittem abban, hogy szeretettel, okosan minden hibátlanul működhet, ha mindannyian úgy akarjuk. És igazam volt. A két idősebb fiú már nős, tőlünk házasodtak, mi szerveztük a lakodalmat. A legkisebb most fejezi Újvidéken az első évet, állatorvos akar lenni. Mondtam nekik, igyekezzenek, ha azt akarják, hogy a gyermekeiket a „nagymamaszerviz” gondozza. Én készen állok erre a feladatra, és töretlenül hiszek abban, hogy mind a három fiunknak legalább az első gyerekét majd én vigyázom, amíg ők dolgoznak. Mivel hiszek a csodákban, ez így is lesz, valamennyiünk örömére.


Illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Aki hisz a csodában…
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2020.03.28.
  • LXXV. évfolyam 12. szám
Aki hisz a csodában…
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2020.03.20.
  • LXXV. évfolyam 11. szám
Facebook

Támogatóink