Teszi ezt lelkesen, hiszen csak úgy érdemes, és mint mondja, Vajdaság választotta őt ki, s nem cserélné el másik országra, mert rengeteg szép élménnyel gazdagodott. 

* Az elvégzett iskoláid között szemet szúrt a következő: Regnum Marianum — Patkoló vezetőképző. Ez mit takar?

— A Regnum Marianum katolikus kisközösség a XIX. század legvégén alakult meg Budapesten, és a XX. század első felében szorosan együttműködött a cserkészettel. A jelenleg mintegy 3000 tagot számláló Regnum elsősorban a fővárosban és annak agglomerációjában működik. Én gyerekként a Griffmadarak nevű csapat tagja lettem, és majdnem húsz év után még mindig összejárunk. Egyetemistakoromban én is vezetővé váltam öt évre, közben elvégezve a Műhely és a Patkoló nevű vezetőképzőket. Ez utóbbi során a biblikum, teológia, pedagógia, pszichológia, egyháztöri és egyéb gyakorlati tárgyak útján szerezhettünk elméleti és alkalmazható tudást, közösségszervezői és -nevelési útmutatást kapva. Budapesten hasonló családok hasonló gyerekeivel együtt felnőve a Regnumban én hatalmas ajándékot kaptam. Olyan érzelmi töltöttséget és közösségi szemléletet, tudást, amelyből (és amelyet) képes vagyok továbbadni.

* A Háló ifjúsági találkozók szervezésében is részt veszel. Ezeken kik szoktak jelen lenni, kiknek szólnak?

— A harmincéves Háló missziója, hogy Kárpát-medence-szerte találkozókat szervezzen, melyekből kapcsolatok születnek, és ezek által működő kisközösségek tudnak létrejönni, újraalakulni vagy megerősödni. Több mint tíz éve ifitalálkozók is vannak. Ezek többségükben Kárpát-medencei összejövetelek, melyek szervezői és résztvevői kemény magja a családos táborokban együtt nőtt fel, de mindig szép számmal szólítunk meg újakat is. A találkozóink teljesen nyitottak. A szervezők katolikus hitbéli meggyőződéssel alakítják ki a programot, de mindig úgy, hogy más felekezetűek is könnyen kapcsolódni tudjanak. Nagyon érdekes tapasztalat, hogy valahogyan egyszerre tudja otthon érezni magát az, aki vallásos és az, aki a templomban egyáltalán nincs megszólítva, vagy valamiért távolinak érzi magától az Istent. Minden találkozásra és Isten felé is nyitott, Kárpát-medencében élő, magyar nyelvet beszélő fiatalnak szól, olyanoknak is, akik már számos találkozón ott voltak, és olyanoknak is, akiknek ez lesz az első. A 2018 szeptemberében Adán megtartott, százfős Kárpát-medencei, valamint a januári ötvenfős zentai találkozó után Maradékra, a szórványok szórványába hívjuk a fiatalokat, ez alkalommal különös figyelmet fordítva az ökumenére.

* Mikor és miért fogalmazódott meg benned, hogy jelentkezel a Petőfi-programra, s miért éppen Vajdaságot választottad?

— Először 2016 márciusában adtam be a pályázatot. Úgy gondoltam, hogy a programban való részvételem kiváló lehetőség arra, hogy a neveltetésem során kapott nemzeti és hitbéli értékek továbbadásának egy új formájában próbáljam ki magam. Az első körben Amerikát és a szomszédos országokat is megjelöltem célországnak, a második alkalommal pedig határozottan a tengerentúlra szerettem volna kerülni. A harmadik évben megfogalmaztam az interjún, hogy azért örülök, ha a „közelben” leszek, mert akkor egy életre tud szólni a küldetés, melyet itt kapok, ekkor ismét megjelöltem Szerbiát is. Egy kissé talán patetikusan hangzik, de úgy élem meg, hogy én Amerikát választottam, a Vajdaság pedig engem, amiért utólag nagyon hálás vagyok. A bennem itt kialakult elköteleződést nem cserélném el semmiért.

* Hogyan érzed magad Maradékon? Könnyű volt beilleszkedni, s megtalálni a közös hangot?

— Röviden: otthon érzem magam. Amikor a családomhoz utazom, mindig otthonról hazamegyek és fordítva. A parókián lakom, és ebben nagyon szeretem, hogy napközben megtelik élettel az épület, gondolok itt a napközire és az óvodára. Azt hiszem, könnyen alkalmazkodó típus vagyok, és nagyon megkönnyítették a dolgomat a helyiek, akik nagy szeretettel fogadtak be nemcsak a közösségbe, de sokszor egy-egy ebéd vagy vendégség erejéig saját családjukba is. A kérdéseken elgondolkodva rádöbbentem, hogy a közös hang milyen találó kifejezés, hiszen véleményem szerint a közösségbe való beilleszkedésben éppen a közös hangok segítettek. Az önfeledt nótázások a Petőfi-kórussal, a teremtőhöz való imádságok, a templomi énekek az egyszerű, letisztult református és az ékesen díszített maradéki, valamint a Szent István tiszteletére épült aprócska templomban. Úgy érzem, hamar a közösség részévé tettek. Főleg az adventi időszakban énekeltünk sokat, a katolikusoknál a roráték után, a reformátusoknál pedig vasárnap esténként. Ide többnyire olyan énekeket hoztam, amelyeket gyerekkorom óta ismerek. Ezzel kölcsönössé és teljessé vált a közös hang megtalálása, megélése.

* A munka melyik részét élvezed a legjobban? 

— Elsősorban a változatosságot szeretem. Igyekszem az embereket összekötni, összefogásra biztatni, közben pedig azt élem meg, hogy örömmel dolgoznak jó ügyeken, önkéntesen másokért. Önmagában is jó rácsodálkozni, hogy a fizetett alkalmazottak a munkakörükön túlmutatóan, sokan pedig teljesen önkéntesen szolgálják a közösséget a tiszteletes úrtól kezdve a Petőfi-egyesület vezetőin és gondnokain át a szállásadókig. Mivel minden korosztállyal kapcsolatban vagyok, a régi magyar vagy legalábbis magyarabb világban felnövő idősebb szülőknek, felnőtteknek el tudom vinni annak a hírét, hogy milyen szépen fejlődik a gyerekek magyarnyelv-tudása — hála az újraindult magyar osztálynak és az elkötelezett, kreatív tanítónőknek. Az is lelkesítő a munkámban, hogy időnként kevés készüléssel, kis szervezéssel is nagyon hasznos tudok lenni, szép élményeket tudok szerezni másoknak, sokszor pusztán a lelkes és odafigyelő jelenlétem is segítség a közösségnek. A legnagyobb hálával pedig azokért az eseményekért tartozom, amikor együtt volt nemcsak a maradéki, de lényegében a teljes szerémségi magyarság is. Egy-egy ilyen ünnep alkalmával tapasztalható meg igazán, mennyi erő és élni akarás rejlik a magyar közösségekben, illetve hogy az esetleges ellentéteket félretéve hogyan épül a közös magyar jövő. Ilyen esemény volt az I. Hagyományőrző Farsangi Bál, a március 15-ei központi szerémségi megemlékezés, és egy picit más módon, de idetartozik a karácsonyi istentisztelet és szentmise is. Ezekhez mind hozzátehettem a magam kevesét, amit sokkal inkább megtiszteltetésnek éltem meg, mint elvégzendő feladatnak vagy munkának.

* Láttam, hogy karácsonykor édesapád is ott volt, közösen tanultatok dalt, ő gitározott. Ennek milyen előzményei voltak?

— Édesapám nagybecskereki származású. Budapesten alapított családot, mind az öten ott nevelkedtünk. A Budapesten végzett önkéntes közösségépítő munkája során egy erős kapcsolati hálót kialakítva küldetésévé vált, hogy hidakat építsen budapesti és délvidéki közösségek között. Az osztályfőnökeinknek segített megszervezni egy-egy délvidéki osztálytábort, de Maradékot csak közvetlenül a mi kirándulásunk után ismerte meg. Szóval édesapám és testvéreim is előbb jártak itt, de azóta, azt hiszem, sikerült pótolnom a lemaradást. A családtagjaim többször voltak itt, amióta itt élek, és minden alkalommal segítették a munkámat, elsősorban a zenei szolgálatba bekapcsolódva. Így volt ez karácsonykor is, a budapestiek és a maradékiak közösségi disznóvágásakor, a Maradék maradéka című könyv bemutatóján, a március 15-ei ünnepségen és a másnapi maradéki tematikus játszóházban is. Visszautalva ezért is örülök, hogy a Délvidékre kerültem, mert egy távoli országban elképzelhetetlen lenne, hogy a szolgálati helyem ne csak az én, de az egész családom számára különösen szeretett helye legyen a Kárpát-medencének. Így viszont a szívünkben hordozva a közösséget, felelősséget érezhetünk a szerémségi magyar megmaradás iránt.

* A Petőfi-program végeztével merre tovább?

— Bár jó lehetőség az újrázás, most nem élek vele. Budapestre megyek vissza, és diplomatervemet elkészítve lezárom az egyetemi képzést. A mérnöki világban szeretnék dolgozni egy évet, utána azonban elképzelhetőnek tartom, hogy újra ösztöndíjas legyek, akár éppen ezen a területen. Egy biztos: a délvidéki és azon belül a szerémségi magyarokért a magam módján 2019 májusa után is fogok tenni, mert ajándék az itt töltött idő, és ezt viszonozni szeretném. Az identitásom meghatározó részéve vált, hogy egy időre maradéki lettem.