Ahonnan kevesen térnek vissza…

Ahonnan kevesen térnek vissza…

A topolyai Mihájlovits Miklós fekvenyomásban ötször nyert világbajnoki és kétszer Európa-bajnoki címet. A legutóbbi vb-aranyat néhány hete a felvidéki Érsekújváron szerezte, 200 kilogrammot emelt ki.

A legutóbbi arany a legértékesebb számára, hiszen Miklós onnan jött vissza, ahonnan nagyon kevesen. 2015-ben súlyos autóbalesetet szenvedett, több napig volt kómában, élet és halál között lebegett, az orvosok 1% esélyt adtak neki a túlélésre. Akaraterejének, erős szervezetének, az orvosok szakértelmének és a hatalmas szerencsének köszönhetően visszatért az életbe és a sport világába. Az ötszörös fekvenyomó-világbajnokkal pályafutásáról, sikereiről, további terveiről beszélgettem.

* Atlanta, Tampere, Telfs, Luck, Érsekújvár. Mi a közös ezekben a városokban? 

— (Nevet.) Ezekben a városokban nyertem világbajnokságot fekvenyomásban. Az első négyben felszerelés nélküli kategóriában diadalmaskodtam — itt csak az öv és a csuklószorító a megengedett —, Érsekújváron pedig úgynevezett felszereléses, ahogy a sportágban mondjuk, ruhás versenyen nyertem. A felszerelés nélküli az igazi, ott derül ki, hogy ki mennyire erős. Az életben azt mondják, nem a ruha teszi az embert, nálunk nem a felszerelés teszi a versenyzőt. Ismerek olyan fekvenyomót, aki 200 kilót sem nyom ki, de speciális ruhában 400 kilóra is képes. Ezt nem szeretem. Rendszerint a verseny előtt tíz nappal tartom az utolsó nagyobb edzést. Ezt tettem most is, amikor a már korábban műtött bal vállamban hatalmas fájdalmat éreztem. Eleinte mindenki szeretett volna lebeszélni az indulásról, de nem hagytam magam. Ez a speciális ruha összetartja az izmokat, védi, óvja az ízületeket, így az orvosok csak ebben a ruhában engedélyezték számomra a versenyen való indulást. Újvidéken a betegágyamon, amikor azt mondták, hogy nem tudom majd mozgatni a kezem, kijelentettem: ha törik, ha szakad, teljesítem a 200 kilót, bármennyi időbe telik is.

* A felkészülés nem csak a sérülés miatt volt nehéz.

— Igazság szerint ez a verseny nem szerepelt a terveim között. Két és fél hónappal ezelőtt Szabó Ozor János barátom ajánlotta a figyelmembe a szlovákiai vb-t, hiszen a szervező, Oroszi János, mindkettőnk jóbarátja. Alighogy elkezdtük a felkészülést, Ozi örökre itt hagyott bennünket. Teljesen összetörtem. Barátként, edzőként, mentorként is nagyon fontos volt számomra. Mi sokszor nyafogunk, hogy itt fáj, ott fáj, és nehezünkre esik elmenni az edzésre. Ozi mozgássérült volt, egy balesetben ugyanis elvesztette a bal lábát, de sosem nyafogott, zokszó nélkül megcsinálta azt, amit eltervezett. Nagyon elbizonytalanodtam, négy-öt napig nem edzettem, a vb-n való részvételt is majdnem lemondtam. Még a betegágyamon megígértem Ozinak, hogy visszatérek, és meglesz a 200 kiló. Ezt a vb-címet elhunyt barátomnak szentelem. 

* Mennyit változott a mezőny ez alatt a majdnem négy év alatt, amíg nem versenyeztél? 

— A létszám rettentően megduzzadt. 2015-ben 500-600 versenyző indult a legnagyobb viadalokon, az érsekújvári vb-n pedig összesen 1048-an mérettettek meg. Sok régi ismerőssel, baráttal találkoztam. Mindenkin látszott, mennyire örül, hogy visszatértem a sport világába. Nem is tudom szavakba önteni azt a szeretetet, amelyet ott kaptam. A sikeres szereplés után szinte mindenki odajött gratulálni, ezt nem tudtam könnyek nélkül megállni.

* Az öt világbajnoki cím közül melyik a legkedvesebb? 

— Eddig úgy voltam vele, hogy valamiért mindegyik kedves a maga formájában. Az első sokáig kiemelt helyet foglalt el pályafutásomban, hiszen a 2011. évi atlantai vb-címmel a gyerekkori álmom vált valóra. Most már azonban ez a mostani áll legközelebb a szívemhez. Magamnak is megígértem a 200 kiló teljesítését, de ez üzenet is a fiataloknak, hogy ha valamit nagyon el szeretnénk érni, és nagyon akarunk, akkor nincs lehetetlen. Az orvosom, miután értesült a világbajnoki címemről, csak annyit mondott, biztos volt benne, hogy ha valakinek, akkor nekem sikerülni fog a visszatérés, mert nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is nagyon erősnek tartott.

* A kórházi ágyon fekve mi motivált arra, hogy újra emelj, hogy ötödik alkalommal is világbajnok légy?

— Benne volt a pakliban, hogy kész, vége, többet ezt nem tudom csinálni. A kómából felébredve hallottam az orvosokat, amint a minimális túlélési esélyeimet és a lehetséges következményeket taglalják. A beszélgetésből kiderült, hogy „összeraktak”, de nem tudják, tudom-e majd mozgatni a kezem, továbbá a fél tüdőmet elveszítettem, és még néhány hasonló „apróság” történt velem. Az is elhangzott, hogy a bal kezemmel kiskanálnál nehezebb tárgyat sosem fogok tudni felemelni. Ez nagyon mélyen érintett. Rögtön arra gondoltam, hogy az akkor kilencéves fiamat fel szeretném nevelni, látni akarom, ahogy felnő, ahogy az ő gyermekei is felnőnek. Semmiképp sem jöhetett szóba, hogy ő engem mozgásképtelennek lásson. Elképesztően sok szeretetet kaptam a barátoktól, ismerősöktől, az ellenfeleimtől, Ozitól…

* Sportpályafutásod labdarúgóként kezdted, majd térdsérülés miatt áttértél az atlétikára.

— Hattól tizennégy éves koromig az akkori AIK-ban rúgtam a bőrt. A térdsérülés olyan súlyos volt, hogy a lábam gipszteknőbe került, nyolc hétig semmit sem csinálhattam. Az orvosok tanácsára más sportág után kellett néznem, így találtam rá az atlétikára. Inkább a rövidebb távokat szerettem, 100 méteren a Vajdaság-bajnokságon 11,9 másodperces idővel bronzérmet nyertem. Télen nem edzhettünk kint, így az edzőteremben próbáltunk megfelelő szinten maradni. Már elsőre nagyon megtetszett, mondhatni, magával ragadott a világa. Liszka Péter testépítő vitt el az első erőemelő- és erősemberversenyre, több sportolónak is bemutatott. Négy évig párhuzamosan versenyeztem erőemelésben és az erősemberek között is, csakhogy a szervezetem kimerült, így választanom kellett. Darázs Ádámmal, aki elindított ezen a pályán, úgy döntöttünk, hogy mindkettőt nem csinálom tovább. Ez 2010-ben volt, egy évvel később pedig már világbajnoki címet nyertem fekvenyomásban. Testépítésben az országos bajnokságon és egy nemzetközi versenyen is bronzérmes voltam, az erősember-versenyben Balkán-bajnoki bronz a legjobb eredményem. Érdekes, hogy a bulgáriai megmérettetésen nyert bronz után két nappal a fekvenyomó-Európa-bajnokságon ezüstöt szereztem.

* Meddig lehet ezt a sportágat űzni?

— Űzni sokáig lehet, a kérdés, hogy meddig érdemes. Életem eddigi legnehezebb felkészülésén vagyok túl. A sérülés is hátráltatott, és pszichikailag sem voltam a megfelelő állapotban. Mindenképp a sportágban maradok, de hogy edzőként, versenyzőként vagy bíróként-e, az még kiderül.

* Érdeklődnek a fiatalok e cseppet sem könnyű sportág iránt?

— Szerbiában és Vajdaságban lehet utánpótlásról beszélni, Topolyán kevésbé. Városunkban élt egy nagyon tehetséges gyerek, de abbahagyta a sportot, és külföldre költözött. Úgy hiszem, hogy túlszárnyalt volna engem, mert az enyéimnél erősebbek az ízületei. Szeretnék minél több fiatalt bevonni a sportba. Nem muszáj, hogy erőemeléssel vagy fekvenyomással foglalkozzanak, bármit sportolhatnak. Ne az utcán és a kávézókban nőjenek fel a gyerekeink, hanem a sportpályákon.

* Fiad, Miklós melyik sport iránt érdeklődik?

— Miki öt évet focizott, majd karatézott, most pedig sakkozik. Sokan kérdezték, hogy én mit szeretnék, mivel foglalkozzon a fiam. Mindig azt válaszoltam, mindegy, csak sport legyen, érezze jól magát. Ha úgy érzi, hogy teher számára a hagyatékom, akkor ne versenyezzen, senki sem kötelezi erre. Én imádtam versenyezni, mindig az volt a vágyam, hogy világbajnok legyek. Ha hetente háromszor eljár sakkozni, és jól érzi magát, én már azzal is elégedett vagyok.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink