Adj esélyt…

Adj esélyt…

Noha a távok, mármint kilométerekben mérve, erre mifelénk sem eget rengetően nagyok, jelentősebb természetvédelmi vidékeinket legfeljebb személygépkocsival érdemes „megkörnyékezni”. Dacára annak, hogy a száz és egynéhány évvel ezelőtt, vagyis az akkori országunk déli szegleteibe is befutó vonatok példás, menetrend szerinti pontossággal és megbízhatósággal hozták közel a távolt, és vitték tova azt, mi korábban még idehaza vala. No, de az akkor volt! Egy merőben más világ rengetegében, mi sokak szerint ma már elképzelni is körülményes vállalkozás. Lenne.

Az áldóját, már megint, de elkalandoztam! Hiába no, ez is a barangolások velejárója. A korkóstolással elegy elmélkedés. Patinás múltú élő- és meghalóhelyeink tájain át lépegetve, miközben minden számít. Amit teszel, mondasz, mutatsz… Időt hagyva a kavargó gondolatok és érzések révbe éréséhez.

Tizenegy esztendő még nem a világ, ám kicsiny nagyfiam életében már nagyon is számottevő summa, derekasan megpakolva megannyi korábbi élménnyel. Fél óra kaptatás és a kezdeti fújtatás után végül minden a régi kerékvágásba kerül. Az öreg hegy nyugati véknyából kitüremkedő sziklákra telepedve megjön az étvágy is, új fuvarost biztosítva a hazulról hozott macskából előkéredzkedő elemózsiának. Alattunk a lucskos paplanágyából kászálódó város, odafönn pedig a Zsigmond kori kúla. A torony, melyhez szép lassacskán a hajdanvolt „tartozékok” is hozzáépülnek. Tölgy. Cser. Hárs. Erdő. A leveleken kövér vízcseppeket ringat a szellő. Igenis, szellő! Mert errefelé, ha fú’, általában minden röpül. Ottjártunkkor, vagyis pünkösd előestéjén barátságosan nyújtotta felénk kezét parolára a vidék. A sziromszoknyáiktól megszabadult hecsedlibokrok némelyikén gubacsok csücsültek. Lépnünk kellett, és egyre erre biztattak bennünket a hegyet fáradhatatlanul újra meg újra körbetáncoló esőfelhők is.

„Adj esélyt, hogy örömöt szerezhessek neked!” — kéredzkedett vissza hirtelenében, a nap folyamán pedig többször is egy, a délelőtti rajt idején lencsevégre kapott gondolat. Az üzenet, mely szomorú véletlenszerűséggel falfirkaként született. A keresztúti stációoszlopok egyikén…

S aztán megérkeztünk a kilátóhoz. Ahhoz, amelyet aztán visszafelé jövet ugyancsak útba ejtettünk. A Turbánt. Odafent, az Érdsomlyón. Kézzel fogható formát adva immár a Reményik Sándor verséből vétetett soroknak is: „Egy lángot adok, ápold, add tovább, és gondozd híven!” Rövid, mégis jelentős minuták ősi hangulata burkol be bennünket köpönyegébe.



A szerző felvétele

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Jegyzet rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Adj esélyt…
Heti Jegyzet
Adj esélyt…
Heti Jegyzet
Facebook

Támogatóink