* Mikor döntötte el, hogy zenei pályára lép?

— Már kisgyermekként, mivel akkor is a zene vett körül. Édesanyámnak gyönyörű hangja volt, és rengeteget énekelt nekem, illetve a kinti munkák után sokat hallgattuk a rádiót. Én is sokat énekeltem, nemcsak otthon, hanem a templomban is, ahová a nagyapámmal jártam. Felnéztem a kántor úrra és a kántornőre, Gizike nénire. Jól éreztem magam a templomban, és nem gondoltam volna, hogy egyszer majd odaköt a munkám. Gyakran kiálltam énekelni az iskolai rendezvényeken, ünnepi műsorokon, és már az általános iskola harmadik osztályában eldöntöttem, hogy zenetanár leszek. Az első körmösömet éppen a zene miatt kaptam a tanító nénitől, mert ahogy az osztálytársaim, én sem tudtam, hogy hova kell írni egy bizonyos hangot. Szégyelltem magam emiatt, és a tanító néni is fájó szívvel adta a körmöst, de utána rögtön tudtam, hova kerül az a hang. Utólag már helyesnek tartom a módszerét, hiszen nevelni és kordában kell tartani a gyereket, mert a szőlőtőkét és a gyümölcsöt is megmetsszük, hogy gyümölcsöt hozzon. A szüleim támogattak az elhatározásomban, úgy gondolták, hogy lányhoz illő a zenetanári pálya. Hálás vagyok nekik is és minden tanáromnak, amiért komolyan vették az oktatásomat, meg kellett dolgozni a jó osztályzatokért, de szerettem helytállni. Az általános iskola után Szabadkára kerültem a zenedébe, ahol nagy tudású, szigorú tanáraim voltak, de ez az előnyömre vált, hiszen tanulás nélkül nem ér semmit az ember. A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen folytattam a tanulmányaimat, ahol énektanárnak és karvezetőnek készültem. Én ebből a kicsi faluból indultam, és már Szabadkán is nehéz volt felzárkóznom. Mindig úgy éreztem, hogy le vagyok maradva a többiektől, és utol kell érnem őket. Mivel Szabadkán nem kaptam munkát, ezért egy ismerősöm tanácsára Belgrádba költöztem, ahol huszonkét évig korrepetitorként dolgoztam a Lujo Davičo Balettiskolában. Számtalan kedves pályatársammal, kollégámmal szolgáltuk a művészetet, neveltük a gyerekeket. Kedves környezetben éltem, és habár küzdöttem, mire megtanultam szerbül, senki nem nézett rám rossz szemmel emiatt, elvicceltük a nyelvi hibáimat. Aztán 1997-ben tizenhárom zongoratanárral együtt megszűnt a munkahelyünk, minisztériumi határozattal ugyanis bezárták a balettiskolában a zongora szakot. Nem akartam bármilyen munkát elvállalni, és azt sem szerettem volna, ha a férjem tartja el az egész családot, ezért a legkisebb fiammal, aki akkor hétéves volt, visszajöttem a gyerekkori házba. A nagyobb fiaim már nagykorú egyetemisták voltak, így Belgrádban maradtak az édesapjukkal. A férjem számára Belgrád volt az álom, nem akart onnan elköltözni, de én nem engedhettem meg magamnak, hogy belebetegedjek a munkanélküliségbe, hiszen felelősséggel tartoztam a hétéves fiam iránt. Én elkezdtem dolgozni Szabadkán a zeneiskolában, a fiam pedig gyönyörűen beilleszkedett a falusi létbe. Királyhalmon felépültünk, hiszen itt csend van, madarak, nyugalom.

* Királyhalmon vált kántorrá.

— Így van. Az apai felmenőim kántorok voltak, és sokáig tiltakoztam az ellen, hogy én is az legyek. Amikor elhunyt a királyhalmi kántor, akkor Koncz István atya felkért, hogy vegyem át a helyét, és mivel már nyugdíjas voltam, elvállaltam. Ekkor már vezettem a gyermekkórust, a Vinea Regist, mellyel mindig ott voltunk és énekeltünk a szentmiséken. Azóta sajnos megszűnt, de a kántorság megmaradt az életemben. Szomorú a helyzet, mert úgy tűnik, nincs utánpótlás.

* Hogyan vált a Cantilena Kamarakórus vezetőjévé?

— A gyermekkórus mellett a Parlando női karral is dolgoztam, amikor Királyhalomra kerültem, és húsz év múlva, miután mindkettő feloszlott, megkerestek Magyarkanizsáról, hogy vállaljam el a kórus vezetését. Az elején hezitáltam, mert korábban nem dolgoztam vegyes kórussal, de biztattak, úgyhogy 2014 óta vezetem a kórust, melynek tagjaival hetente kétszer próbálunk. Jövőre lesznek huszonöt évesek, nagyon büszke vagyok rájuk, csak sajnos nem tudjuk a fiatalokat bevonzani. A Vajdasági Magyar Kórustalálkozón is azt láttam, hogy a legtöbb csapat idősebb tagokból áll. Jó lenne a mai fiatalság számára is érdekessé tenni a klasszikus kórusművészetet.

* Tankönyvet is szerkesztett az általános iskolások számára. Ennek mi a története?

— Már Királyhalmon laktunk a fiammal, amikor felhívott az újvidéki tankönyvkiadótól Toldi Éva szerkesztő azzal a felkéréssel, hogy állítsam össze az alsós diákok számára a zenekönyvet. Nagyon váratlanul ért a felkérés, és kiderült, hogy az egykori csodálatos és szigorú tanárnőm, Égető Gabriella javasolt engem erre a feladatra. Rögtön mondtam, hogy csak a Kodály-módszer szerint tudnám megírni. A tankönyvet rengeteg színes illusztráció gazdagítja, merthogy az ének mellett a kép, a kézjel, a dallam „levegőbe rajzolása” mind szükséges ahhoz, hogy a gyerek könnyebben megértse a tananyagot. Kiváló illusztrátort is kaptam, és így elkészültünk a közös munkával, mely az elején nagyon félelmetesnek tűnt számomra. Gyakran hallom vissza, hogy nehéz tankönyv, de én ezzel nem értek egyet. Egyszerűen arról van szó, hogy tudni kell a tanító néninek énekelni, és meg kell ismernie az osztály hangszínét, hiszen akkor tud eredményesen dolgozni vele. A gyermekdalokkal játszunk az órán, és észre sem vesszük, hogy közben tanulunk. A rendszer a tanító nénikre bízza a zene oktatását, és nem a zenetanárokra, holott ahogy a nyelvek esetében, úgy a zenét is szaktanárnak kellene átadnia. A zene lélekformáló, felszabadít, ellazít bennünket, elfelejtjük általa a gondjainkat, és elősegíti a reflexszerű gondolkodást, precizitást. Sok mindent ad a zene, és más tantárgyak esetében is segít. Amikor pedig közösségben éneklünk, akkor közösséget épít. Akár tanítja, akár műveli az ember a zenét, azt szívvel-lélekkel kell tenni, hiszen a zene lelki munka.

* Szigorú tanár volt, nagy elvárásokkal?

— Következetes voltam, a 2-esért is meg kellett dolgozni, és nem számított, hogy ki kinek a gyereke, nálam mindenki egyenlő volt. A mai napig jólesik, ha valaki a diákjaim közül üzenetet ír nekem. Úgy gondolom, ha az ember következetes és kitartó munkát végez, akkor nyomot hagy. Nagyon nehéz tud lenni, de mégis könnyebb, ha azt csinálja, amit szeret. Szerettem tanítás közben járkálni, sétálni az órán, minden porcikámmal ott lenni a gyerekekkel. Soha nem választanék mást, rengeteg szépet kaptam a zenétől, hiszen elképesztő mélysége van. Mindig azt vallottam, hogy mindenki nyugodtan hallgassa a saját korosztályának megfelelő zenét, de próbáltam arra nevelni a diákjaimat, hogy az értékesebbet válasszák. Nem eszünk mindennap tyúkhúslevest, de tiszteljük meg azt az alkalmat, azt az ünnepet. Tiszteld meg az életet azzal, hogy a javát választod. Ehhez nem pénz kell, hanem az, hogy a jobbhoz, a szebbhez, az értékesebbhez kötődj.