* Kedves Károly, hogy vagy manapság, mi újság veled?

Barlog Károly (Bezzeg Gyula felvétele)

— Hogy vagyok? Leginkább fáradtan, mint akinek egyszerre több életet kell élnie egyetlen életre való energiával. Mentségemre szolgáljon, hogy reggel ért a kérdésed, és ilyenkor az emberek nagy része kevésbé bizakodóan néz a nap elé. Lám, én is. Ám ha nagyobb dimenzióba helyezem a kérdést, akkor azt kell mondanom, nagyon is jól vagyok. Alapvetően élvezem ezt a pörgést, amely a hétköznapjaim része. Ha épp nem a munkahelyi dolgokkal foglalkozom, akkor itthon dagonyázok valamilyen szövegben — írok, olvasok vagy szerkesztek —, de az is lehet, hogy zenekari próbára készülök, új dalokon dolgozom. Közben felépül a kertünkben egy játszótorony, az utcafrontra új kapu kerül, a falra vakolat, a nappaliba új padló. Szeretem, ha körülöttem valami épül. Idézhetném Kassákot is: „tűz és kibontatlan titok van az ujjaimban az építés törvényeit hirdetem”.

* Mi volt előbb, a szöveg vagy a hang? Azt tudom, hogy zenészcsalád sarja vagy, de vajon az irodalom is már kiskorodban körülvett?

— Csecsemőkorom óta zene vesz körül, így kézenfekvő, hogy azzal találkoztam előbb. Barlog nagyapám hegedült, de tamburán és szájharmonikán is megtanult játszani. Izgalomba hozta őt egy-egy új, számára ismeretlen hangszer, és addig nem nyugodott, amíg meg nem tanult rajta zenélni. Fiatalon tagja volt a környéken méltán híres Barlog Zenekarnak. Épp a napokban találtam egy rövid tudósítást az Arcanumon egy ötven évvel korábbi szilveszteri bálról, így zárul: „A talp alá valót a Barlog zenekar húzta, tűzesetről nem érkezett bejelentés.” Édesapám nem zenél(t), de rendkívül széles látókörű zenehallgató. A zenei érésemhez nagyban hozzájárult, hogy otthon általában jó zenét hallgathattam, és ezzel magyarázható a hangszeres zene iránti érdeklődésem is. Amint zenélni szerettem volna, került hangszer is, és a családi közeg támogatott abban, hogy zenésszé váljak. Az irodalom viszont jóval később jött. Részt vettem ugyan a 2000-es évek elején a zentai énekelt versek fesztiválján, de az irodalomhoz nem fűzött bensőséges viszony, olvasni sem nagyon szerettem. A középiskola vége felé azonban két meghatározó személy, az irodalom- és a filozófiatanárom rádöbbentett arra, hogy a világ csak olvasva ismerhető meg, sőt, azóta tudom, hogy a világot elviselni is sokszor úgy lehet, ha sokat olvasunk. Később persze rájöttem arra, hogy édesapám az irodalommal is kokettált. Egyetemistakoromban lettem arra figyelmes, hogy az ajánlott irodalomjegyzék nagy része a családi könyvespolcon is fellelhető. Apám a Híd és a Létünk mellett annak idején az Irodalomtudományi Közlönyre és az Irodalomtörténet című folyóiratra is előfizetett.

* Ha már itt tartunk, fejezd be a következő mondatokat: Nekem az írás... Nekem a zenélés...

— Ha megengeded, összevonnám a kettőt. Nekem az írás és a zenélés is régóta az életem része, ezért fogalmam sincs, milyen lenne nélkülük. Nem kívánom túlmisztifikálni a jelentőségüket: az oxigénhez sem írunk ódát, bár tudjuk, kétségkívül nehéz lenne nélküle a létezés.

* Egyszer egy interjúban említetted, hogy beleépíted az olvasmányélményeidet a szövegeidbe. Ezt más is felismerheti, vagy? Egyáltalán fel kell ismernie? Mennyire tudatos az építkezés?

— Bizonyos olvasmányélmények olyanok, akár az addiktív szerek, úgy épülnek be a gondolkodásba, hogy később megkerülhetetlenek. A tollam hegyére kívánkoznak. Tovább ragozhatom: ha írok, akkor általában magamról (is) írok, és az embernek mégiscsak része az a sok élmény, amellyel felmálházza magát. Miért pont az olvasmányélményeimről ne írjak? Hogy az olvasó felismeri-e, nos, ez már csak rajta áll. A szövegnek nem lehet tétje egy irodalmi utalás, tehát nem kell szükségszerűen felismernie. De ha felismeri, annál jobb.

Gergely Bea felvétele

* Mit vársz el olvasóként egy könyvtől, illetve van-e benned félelem írás közben, hogy vajon a te szöveged egy másik olvasónak hogyan fog tetszeni? Van benned megfelelni akarás?

— Azt várom el egy könyvtől, amit bármely más olvasó is: hogy fenntartsa a figyelmem, szórakoztasson, általa gyarapodjon a szellemi tőkém. Ha van bennem megfelelni akarás, az kizárólag arra korlátozódik, hogy magam is olyan történeteket írjak, amelyeket más tollából is szívesen olvasnék. Nem érzek félelmet írás közben, hiszen olyankor nem az olvasóra gondolok, hanem az épp készülő történetre, annak logikai összefüggésrendszerére, szóhasználatára, a szintaktikai viszonyokra, a gondolatritmusra, arra, hogy a cselekmény szempontjából megfelelő legyen az artikuláció. Persze, mindezt nem úgy kell elképzelni, hogy patikamérlegen mérem ki a hozzávalókat, inkább úgy írok, ahogy a tapasztaltabb szakácsok főznek: egy csipetnyit ebből, egy marékkal abból, érzés szerint amabból. Maga a folyamat izgat, kevésbé a végeredmény. De nyilván fontos az is, hogy olvassák a novelláimat.

* BELSŐ Parancs és a KÜLSŐ Kényszerek névre hallgat a zenekar, melynek tagja vagy. Egy picit hosszabb a név, mint például a The Beatles. Zeneileg milyen stílusban mozogtok, illetve milyen belső parancsok és külső kényszerek irányítanak benneteket?

— A BELSŐ Parancs egy jóbarátom, Toroczkay András egyszemélyes zenekara, mely a koncertekre kiegészül a KÜLSŐ Kényszerekkel. Magyarán Andris a BELSŐ Parancs, mi többiek pedig a KÜLSŐ Kényszerek. A zenekarvezető tudná a legautentikusabban megfogalmazni, hogy mit jelent a banda neve, de természetesen nekem is van egy interpretációm erről. Az egyénre elsősorban a belső parancs — Kantnál ez az „erkölcsi törvény” — ró kötelezettségeket, annak tartozik számadással, de a külső kényszerek valahogy mindig úgy hatnak, hogy ne tudjunk a belső parancsnak maradéktalanul megfelelni. Ez valamelyest tükröződik a zenekar működésében is: Andrisnak határozott elképzelései vannak a dalairól, aztán jövünk mi, a KÜLSŐ Kényszerek, és ezáltal áll össze a zenénk a személyes és a kollektív egyedi mixévé. Szeretjük a stílusunkat fotel-grunge-ként definiálni, maradjunk most is ennél a meghatározásnál.

* Szerkesztője vagy a YUHAR-nak, a Jugoszláviai Magyar Archívumnak, melyet Szabó Palócz Attilával közösen hívtatok életre. Mekkora archívumról beszélünk, és mi alapján történik a besorolás, az anyagok közzététele?

— A YUHAR egy folyamatosan épülő adatbázis hanganyagokból, filmekből, digitalizált printkiadványokból és élményekből. Az utóbbi összetevő egyúttal arra is utal, hogy mi alapján teszünk közzé új anyagot: általában személyes indíttatásból, de olykor az aktuális társadalmi eseményekre, évfordulókra is igyekszünk reagálni egy-egy bejegyzésünkben. A digitalizált és már közzétett archívum egyre nagyobb, most épp ott tartunk, hogy már megint sikerült „kinőnünk” a tárhelyünket. Az volt az alapelképzelésünk, hogy mindent egy saját magunk által létrehozott adatbázisba töltünk fel, mert a tartalommegosztó szolgáltatók jönnek-mennek, az adat pedig könnyen elvész valamelyik digitális feketelyukban.

* Nem Vajdaságban élsz, mégsem szakadtál el innen egészen. Vissza-visszajársz. Meg-/feltaláltad magad szakmailag Magyarországon?

— Az újvidéki Magyar Tanszéken végeztem, ami azt jelenti, hogy Vajdaságban szinte bármi lehetne belőlem. (Nevet.) Magyarországon egy kicsit árnyaltabb a helyzet. Hosszú, rögös út vezetett oda, ahol most tartok: kommunikációs csoportvezetőként dolgozom egy vállalatnál. Szeretem ezt a munkát, mert sok kreatív energia szükségeltetik hozzá, és szeretem azért is, mert azt csinálhatom, amihez szerintem a legjobban értek: írhatok. Bár olyan is volt már nemegyszer, hogy épp ezért utáltam.

* Dolgozol-e jelenleg új regényen? Formálódnak-e a fejedben újabb karakterek, és ha igen, akkor miről írsz mostanában?

— Volt egy kis kihagyásom, most kezdek újra magamra találni, visszatérni a félbehagyott szövegeimhez, és újakon gondolkodni. Nemrég elkezdtem tárcákat írni, közben dolgozom egy regényen is, amely ’99-ben játszódik, illetve egy hosszabb novella ötlete is itt cicereg a fejemben. Meglátjuk, melyik szövegnek mi lesz a sorsa.