A város széléről a világhírnévig (1.)
Tóth Tibor
2020.09.11.
LXXV. évf. 37. szám
A város széléről a világhírnévig (1.)

Zenta évtizedekre visszamenőleg kitűnő birkózókat adott az országnak. A ’80-as évek egyik meghatározó birkózója Szabó Palóc Nándor volt, aki kivételes tehetségének és hatalmas munkabírásának köszönhetően a város széléről indulva jutott el a világhírnévig. Szőnyegre lépett az 1988. évi szöuli és az 1992. évi barcelonai olimpián. Ott kellett volna lennie az 1984-beli Los Angeles-i játékokon is, ám azt a Vlado Lisjakot vitték ki helyette, akit korábban már többször legyőzött. A petrinjei birkózó megnyerte az olimpiát, amiről Nándor a rádióból értesült. Az 1987. év az egyik legsikeresebb volt számára, hiszen a franciaországi Clermont-Ferrand-ban ezüstérmet nyert a világbajnokságon, és megnyerte a Szíriában rendezett földközi-tengeri játékokat. Szabó Palóc Nándorral zentai otthonában, a kellemes hűvöst nyújtó teraszon beszélgettem.

* Hány évesen kezdtél birkózni, és miért ezt a sportot választottad?

— Tizenkét évesen, amikor az egyik szomszéd fiú bevezetett a birkózóklubba. Kint laktunk a tanyán, a legelőn jókat fociztunk, fára másztunk. Csintalan, eleven gyerekek voltunk. Első edzőm Nikola Vukov bácsi volt. Hetente kétszer edzettünk, közben a Kristal csapatában fociztam is. Két hónap edzés után egy szabadkai versenyen második lettem. Hétfőn szólt az egyik ismerősöm, hogy a nevem benne van a Magyar Szóban. Ez nagyon tetszett, az kevésbé, hogy második lettem, hiszen jobb lett volna elsőnek lenni. Több érdekes történet fűződik ehhez az időszakhoz. Egyszer Nikola bácsi elzavart edzésről. Kimentünk a töltésre futni, és rámutatott egy pontra, ameddig el kellett futni. Megkérdeztem tőle: labda nincs? Mire ő: fiam, itt nincs labda. Erre azt feleltem: ha nincs labda, akkor én nem szaladok, majd hazaküldött az edzésről. Egy hónap elteltével az egyik barátom visszacsalogatott, versenyekre utaztam, több első helyezést értem el.


Szabó Palóc Nándor (a szerző felvétele)

* Tizennyolc évesen kerültél be a jugoszláv válogatottba, a legendás Horváth István keze alatt fejlődtél.

— Pista bácsival három éven át dolgoztam, három Balkán-bajnokságon vettünk részt. Ő nagy bajnok, professzor volt, és jólesett, hogy magyarul szólt hozzánk. Igyekezett minél jobban megszerettetni velünk a birkózást. Egy bulgáriai versenyen mindkét mérkőzésemet elvesztettem, és kiestem. A folyosón sétáltam, amikor Pista bácsi meglátott, és megkérdezte, hova megyek. Vásárolok valamit, válaszoltam. Nem lehet, mondta erre, gyere vissza, és nézzed a többi mérkőzést. Majd hozzátette: az előbb birkóznod kellett volna. Azt feleltem: én birkóztam. Mire ő: Nem, fiam. Veled birkóztak. Ő nem edzésről, hanem 1979-ben a magyarkanizsai Gyógyfürdőben megtartott edzőtáborból küldött haza. Abban az évben tizennyolc éves fejjel 57 kilóban felnőttkupát nyertem, ami ilyen fiatalon keveseknek adatott meg. Az edzőtáborban együtt dolgoztam Petkovićtyal, Frgićtyel, Nišovićtyal, akiktől én még messze voltam, de voltak olyan birkózók is velünk, akik eredmények tekintetében tőlem voltak lemaradva. Az egyik fárasztó edzés után Pista bácsi megkért, hogy az ásványvizes üvegekkel teli dobozt vigyem fel a szobába. Nem vagyok én hordár, azért jöttem, hogy birkózzak. Vannak nálam gyengébb birkózók, vigyék ők, válaszoltam. Erre hazaküldött. Tudott volna még segíteni a birkózáson, később azonban megértettem, a továbbiakban miért mellőzték. Ő tartott egy szintet, és az alá nem ment. Igaza volt. Pista bácsit nagyon szerettem. Az egyik palicsi idősotthonban töltötte végnapjait, ott is meglátogattam. 

* Ott lett volna a helyed az 1984. évi Los Angeles-i nyári olimpián, de a szövetség végül Vlado Lisjak mellett döntött, aki meg is nyerte az ötkarikást.

— Ehhez a történethez egy hosszabb bevezető is tartozik. 1981-ben kerültem be a válogatottba. Súlycsoportomban Ivica Frgić volt a legjobb, őt senki sem győzte le. Amíg tartottam a 62 kg-ot, addig a szövetségi kapitány is segítőkész volt velem. Az 1981. évi Európa-bajnokságon kishitűségemnek „köszönhetően” a 4. helyen végeztem. Nem tudtam tartani a súlyomat, majd bevonultam katonának, és ott még néhány kilót felszedtem. Úgy gondoltam, hogy súlycsoportot váltok, és a 68 kg-os kategóriában birkózom tovább. A szövetségi kapitány próbált erről lebeszélni, azt mondta, ott én gyenge lennék. Naná, hogy szeretett volna lebeszélni, hiszen abban a kategóriában indult Vlado Lisjak, akinek ő a petrinjei klubban is az edzője volt. Világos, tartott tőlem. A katonaság előtt Lisjak 9:6-ra legyőzött az országos bajnokságon a 68 kilogrammosok között. Talán akkor egyszer győzött le úgy igazán. Az 1983. évi zágrábi országos bajnokságon döntőt birkóztam vele, ő ekkor 4. volt a világon. Egy nagyon jó meccsen 3:1-re legyőztem, és országos bajnok lettem. Egy évvel később a Zomborban megtartott kupán újra mi ketten döntőztünk. A zentai tábor kettészakadt, egyik része Lisjakra, a másik rám fogadott. Már 6:0-ra vezettem ellene, végül 9:8-ra itt is megvertem. A szarajevói országos bajnokság elődöntőjében 5:3-ra vezetett ellenem. Őt másodszor küldték le a szőnyegre, én derékmagasságban felemeltem, az ölembe vettem, ő pedig megfogta a lábam. A bíró sípolt, vagyis megállította az akciót. Mutatta, hogy én két pontot, Lisjak pedig intést kap. A két ponttal 5:5-re egyenlítettem volna, Lisjak harmadik intése pedig a leléptetéssel volt egyenlő, azaz országos bajnok lettem volna. Én őt letettem, hiszen sípolt a bíró. Ha nem olyan lettem volna, amilyen vagyok, eldobtam volna a sípszó után. Odaálltam a bíró mellé, vártam, hogy a magasba emeli a kezem. Milan Nenadić akkori szövetségi kapitány — egyúttal Lisjak klubedzője — szélsebesen a zsűriasztalhoz szaladt, és hevesen mutogatott. Visszavonták Lisjak intését, a kivitelezett akcióért pedig nem kaptam meg a két pontot, így ő lett az országos bajnok, és mehetett az olimpiára. Az egyik itthoni edzés után bekapcsoltam a rádiót, és hallottam, hogy Lisjak bejutott az olimpiai döntőbe. Egész éjjel forgolódtam, alig aludtam. Egyre csak az járt a fejemben, hogy nekem kellett volna ott lennem. Reggel értesültem arról, hogy Vlado Lisjak olimpiai bajnok. Nem akartam elhinni. Edzésre menet többen is megállítottak, és közölték velem: Lisjak olimpiai bajnok! Тudom, válaszoltam, ezentúl az olimpiai bajnokot fogom megverni. Az olimpia után is sokszor legyőztem, megbosszultam rajta a sérelmeket, de ő olimpiai bajnoknak mondhatja magát, én pedig ott sem voltam. 

(Folytatjuk)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg A Pálya Széléről rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..